A holló...

Egy régi mítosz szerint, a holló nem más, mint egy lélekvivő madár, mely összeköti az élők világát a holtakéval, s segít átjutni a lelkeknek a túlvilágra. Több mondában és mesében valami furcsa és sötét aura lengi körül ezt a gyönyörű madarat, mely félelmet kelt az emberekben, melynek jelenléte figyelmeztet a közelgő vészre... Sosem hittem ezekben a babonákban egészen addig a bizonyos borús őszi éjjelig...

…Álmodtam, mint minden éjjel, most is ugyanaz az álom kerített hatalmába. Szomorú, illanó dallamot árasztott magából az éjszaka. Egy csónakban ültünk, csak mi ketten. Körül ölelt minket a tó vize. Csend volt, nyugalmat árasztó csend. Lassan a csónak megmozdult... Hogy hová hajóztunk éppen? Nem tudom, már rég nem mi irányítottuk a kis ladikot. Egy holló szállt hajónk oldalára és barátságosan méregetett mindkettőnket, majd nem sokkal később elrepült, s te vele együtt tűntél el, beleveszve a ködbe. Arcomat jéghideg könnyeim mosták, egyedül hagytál, nem maradtál velem. Az égen sötét felhők gyűltek össze, s a vihar minden egyes moraja azt a fájdalmat visszhangozta, mely szívemet mardosta. Úgy éreztem, itt az árnyak világában nem vagyok más, csak egy üldözött...

A parton álltam, néztem a tomboló vihart, a szél kavarta hatalmas hullámokat, miközben azt az illanó, szomorú dallamot dúdoltad. Nem láttalak, csak hangod hallottam, miközben a szellemhajó tovább vándorolt...

Az óra csörgésére ébredtem fel. Te ott feküdtél mellettem és morogva húztad fejedre a takarót. Elmosolyodtam. Sosem szerettél korán kelni, de ma muszáj volt. Rengeteg elintézni valónk volt még a stúdióban és az esti koncert előkészületeivel sem tartottunk sehol. Kikeltem az ágyból és elindultam a konyha fele, hogy egy kávét készítsek magunknak. Tudom jól, hogy anélkül használhatatlan vagy. Pár perccel később már a két bögrével a kezemben indultam el visszafele.

- Jó reggelt - tettem le kávéját az éjjeli szekrényre és ültem le mellé az ágyra.

- Neked is – morogta, én pedig elmosolyodtam.

- Hoztam neked kávét, te morgós medve, idd meg és készülődjünk...

- Fáradt vagyok...

- Már csak két koncertet kell kibírnod, utána...

- Mi lesz utána? - ültél fel és vetted kezedbe bögrédet.

- Az legyen titok – mosolyodtam el és gyengéden megmarkolva állad húztalak közelebb magamhoz, majd egy lágy csókot leheltem ajkaidra.

Viszonylag hamar elkészültünk, így alig röpke másfél óra alatt már bent voltunk a stúdióban. Óriási volt a nyüzsgés. Mindenki rohangált jobbra-balra, mi pedig egyik megbeszélésről mentünk a másikra. Hol a menedzserünk magyarázott el nekünk egy-két dolgot, hol a staffosok jöttek oda hozzánk pár kérdés erejéig, miközben mi próbáltuk összeállítani az esti műsort...

…Már csak másfél óránk volt a koncertig. Csendben ültünk bent a próbateremben és vártuk menedzserünket, hogy végre indulhassunk. Az ablakhoz sétáltam. Most minden olyan békés volt és nyugodt. Esteledett, ám a félhomályban hirtelen egy madár tűnt fel az egyik villanyoszlopon. Egy holló... Pont olyan, mint amilyet álmomban láttam. Akaratlanul is összerezzentem és megráztam fejem. Biztos csak képzeletem játszik velem. Mikor újra odapillantottam, a fekete kis jószág már sehol nem volt. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat.

- Indulunk – lépett be menedzserünk az ajtón. Összeszedtük cuccainkat és elindultunk. Boldogok voltunk. Nagy lehetőség volt ez számunkra. Félóra autókázás után mosolyogva szálltunk ki az autóbuszból és léptünk be a Zepp Tokyo kapuján. Már az öltözőknél hallottuk a közönség tapsviharát, mely egy zenésznek mindig is maga volt az extázis...

...Színpad, fény, csillogás, tomboló tömeg. Vidáman bulizgató tinédzserek. Egy zongora, gitárok, a dobok és Te. A koncert, interjúk, villogó vakuk. Hát vége lett. A mai nap is fergetegesre sikeredett. Odakint szakadt az eső. Sietve szálltunk vissza az autóbuszba. Fáradtak voltunk, de az adrenalin még jócskán dolgozott bennünk. Jókat nevetgéltünk, miközben buszunk elindult vissza, a stúdió fele. Már nem törődtünk semmivel... Semmi nem ronthatta el jókedvünket...

Hatalmas csattanás. Éles fájdalom hasít belém. Még látom a többieket, még halok néhány hangot, majd magával ragad a sötétség...

...Lassan felébredek. A neoncsövek fénye teljesen elvakít. Kórházban vagyok. A többiek ott ülnek körülöttem, csak te nem vagy itt, te hiányzol mellőlem.

- Hol van? - lehelem nehézkesen. Nem szól senki semmit, mindenki csak hallgat és fájdalom ül ki arcukra. Nem akarom elhinni, nem akarom felfogni. - Mondjátok el... - kérlelem őket, úgy látszik hasztalan, majd dobosunk odajön hozzám és kezem megfogva hajtja le fejét szomorúan.

- Még az intenzíven... Súlyos sérüléseket szenvedtettek mindketten.

- De ugye jobban lesz? - kérdezem könnyeimmel küszködve.

- Az orvosok már nem bíznak benne – sírja el magát, én pedig nem akarom elhinni, hogy mindez megtörténhet. Nem, ez nem lehet... Fájdalmasan kapkodok levegő után és fel akarok kelni, odamenni hozzá, megérinteni, ölelni... Érezni mézédes ajkait, de nem hagynak. A nővérek telenyomnak nyugtatókkal, mielőtt bármit is tehetnék. Dobosunk még mindig kezem fogja. Szemeiben fájdalom csillog és harag. A többiek sincsenek jobban. A két gitáros elgyötört arccal támaszkodik a falnak, mintha magukat okolnák mindenért, pedig nem ők tehetnek róla. Ez nem miattuk van. Lassan érzem, ahogy szempilláim egyre jobban elnehezülnek és végül magával ragad ismét a sötétség...

...Újra álmodom. Megint ugyanaz az álom. Most nem vagy itt velem, az éjszaka csöndes és nyugodt. A szél sem lengedez, s nem hordozza magával azt a szomorú, illanó dallamot. Az égre pillantok, odafent milliónyi csillag ragyog, s a hajó lassan ismét útra kel az oly békés tavon. Nem tudom merre tartok, nem tudom mit keresek itt megint. A szél lassan lengedezni kezd, s a lágy dallam újra felcsendül az éjben. Egy könnycsepp gördül le arcomon, mikor meglátom a hollót ücsörögni a túloldalon. A kis fekete madár ide-oda döntve fejét méreget engem, s mintha mosolyogna, majd hirtelen felreppen a magasba. Újra magamra maradtam. A szél egyre erősebb lesz, de a kis csónak meg se rezzen, csak halad előre, mit sem törődve a hullámokkal. Újra a parton találom magam. A ladik már nem mozdul semerre. Ismét hallom hangodat, a kínkeserves dallamot, majd a holló elém röppenve talál biztos talajt magának lábaim előtt. Nem néz rám, miért is tenné. Széttárja farok tollait, s kitépve a középsőt lábaim elé ejti azt. Nem értem miért teszi ezt... Lehajolok, hogy felvegyem az ébenfekete tollat, ám amint újra felpillantok, a madár már nincs ott...

...Magamhoz térek. Odakint már rég sötét van, s a kórteremet is csak az éjjeliszekrénynél lévő kislámpa világítja be. Mindenki itt van, még mindig itt őriznek engem. Szomjas vagyok. Óvatosan próbálok felülni, hogy elérjem poharamat, de minden mozdulatra éles fájdalom hasít oldalamba.

- Francba! - szisszenek fel talán kicsit túl hangosan, mert dobosunk azonnal felébred és álmosan odajön hozzám.

- Várj, segítek – suttogja kedvesen. Hagyom, hogy felültessen, hogy megigazítsa párnámat. - Szükséged van valamire?

- Csak szomjas vagyok – felelem halkan. Elveszi a poharat a szekrényről és odaadja nekem. Rettenetesen remeg mindenem, így inkább megitat.

- Köszönöm – suttogom. - Ti hogy vagytok?

- Mindketten kimerültek – int fejével a két gitáros felé, akik egymás karjaiban aludtak el az egyik üres ágyon éppen.

- Haza kellene menniük...

- Próbáltam elküldeni őket, de tudod milyenek... - mosolyodik el.

- És te? Hogy vagy? - intek fejemmel begipszelt karja fele.

- Rendbe jövök, az a lényeg, hogy te felépülj végre... - kicsit ledöbbenek. Miért használ első szám második személyt?

- Tessék? - pislogok rá még mindig döbbenten. Nem válaszol, csak lehajtja fejét... - Mi történt Nicoval? - szegezem neki a kérdést.

- Sajnálom Hiro... - leheli és ölembe hajtva fejét hangos zokogásban tör ki. Nem tudom felfogni, amit mond. Csak nézek magam elé, üveges tekintettel, miközben hátát simogatom megnyugtatóan. Hát elhagyott... Tényleg itt hagyott engem. Bal kezem ekkor valami ismeretlen anyagot tapint ki ágyamon. Megfogom azt és lassan kihúzom kezemet a takar alól. Egy fekete tollat markolok, pont olyat, mint amilyet álmomban a holló adott nekem... Már világos minden...

- Mikor? - lehelem elhaló hangon.

- Tegnap éjjel – nyögi fájdalmasan. Hirtelen elnyel valami égető fájdalom, s könnyeim utat törnek maguknak. Leírhatatlan az érzés, mely szívemet marcangolja ebben a pillanatban. Boldogok voltunk, meg akartam lepni a turné után egy utazással, de mindez már csak álom marad... Álom... ez a szó úgy mar belém, mint mérges kígyó a neki eleségül szánt patkányba... A tó... Ott jártunk... Ott vett búcsút tőlem örökre, ahova én akartam vinni, ha vége a fellépéseknek... A holló... A fekete kis madár erre próbált figyelmeztetni engem... Nem tudok megszólalni, csak nézem üveges tekintettel a fekete tollat és próbálok nem összetörni a rám nehezedő fájdalom alatt. Hallom, ahogy szaporán ver a szívem, ahogy egyre gyorsabban kapkodok levegő után... asztmás roham... Fájdalmas arccal fordulok Riku felé, aki orrom elé teszi az oxigénmaszkot, miközben másik kezével rátenyerel a nővérhívóra. Perceken belül ellepik szobámat a fehér köpenyes ápolók, s ismét kapok egy nagyadag nyugtatót. Nem akarok aludni, elegem volt... Amint elhagyják szobámat a nővérek dobosunk visszaül mellém és megfogja kezemet. Szemei sírástól vörösek, s arcán fájdalom tükröződik, de próbálja erősnek mutatni magát. Már nem bírom tovább. Mélyeket lélegzek, miközben arcomon patakokban folynak le könnyeim, s hangosan felzokogok. Nem bírom tovább elviselni az engem marcangoló fájdalmat.

- Mond, hogy nem igaz – zokogom, mire ő fölém hajol, s gyengéd csókot lehel homlokomra. Nico is mindig így vigasztalt... Magamhoz ölelem őt szorosan és végre útjára engedem minden fájdalmam...

A hollónak hét farktolla van. Három jobboldalon és három baloldalon, míg a hetedik középen. Ezek irányítják a holló repülését és ezek szabják meg, hogy életében mely tájakat keresi fel, s merre indul az élet útkereszteződéseinél. Egy hiedelem szerint, balról az ERŐ, a KITARTÁS és a BÁTORSÁG jelentik a holló díszeit, míg jobbról az AKARAT, a BECSÜLET és az ALÁZAT. Középen pedig mindezeket összefogja a hetedik farktoll, a HIT.

Azon az éjjelen hitet kaptam. Hitet ahhoz, hogy egyszer, majd újra együtt lehetek vele, hogy újra boldogok leszünk, majd egy olyan világban, melynek kapui most még zárva vannak előttem...

Óvatosan simítok végig az ébenfekete márványon, melyre aranysárga betűkkel a következő szöveget vésettem: „Higgy, s én örökké hiszek”. Elmosolyodom, újra hallom azt a szomorú, illanó dallamot, melyet álmomban mindig is dúdolt. A holló... Egy még félkész szerzeményünk új dallama volt... Óvatosan leteszem a sír tövébe a fekete tollat, majd búcsú csókot lehelve a hűs márványra indulok el haza...