8.

Keita sebei lassan gyógyultak, de szerencsére a láza hamar lement. Két napja még nagyon rosszul volt és én nem igazán tudtam neki segíteni. Csak feküdtem mellette és megtettem minden tőlem telhetőt. Az újabb üzletkötés határideje, pedig vészesen közeledett. Valamit tenni kellett, de így, hogy Keita megsérült, esélyünk sem volt, hogy egyelőre bármit is megtudjunk, hogy állnak Fei ügyei. Csak reménykedhettünk, hogy még nem késtünk el.

Kora reggelt volt. Álmosan másztam ki a konyhába, hogy kávét csináljak magamnak. Keita még mélyen aludt, nekem pedig nem volt szívem felkelteni őt. Az elmúlt pár napban rengeteget tudtunk beszélgetni és sok mindent megtudtam róla. Még alig múlt huszonöt éves, de már több dolgon ment keresztül, mint amin egy ember talán egész életében áteshet. A szerencsések pedig meg se tapasztalják ezeket a szörnyűségeket. Teljesen más emberként ismertem meg, mint amilyennek az elején mutatta magát és ez nagyon megfogott benne. Úgy éreztem soha többé nem akarok elszakadni tőle.

Közeledett az éjszaka Keita pedig lassan készülődni kezdett, hogy visszamehessen a bárba. Muszáj volt mennie tudom, mégis rettenetes érzés fogott el, mikor kilépett az ajtón.

-Keita – szóltam utána, mielőtt becsukhatta volna maga mögött az ajtót.

-Hm?

-Vigyázz magadra.

-Úgy lesz – mosolyogta.

Fáradtan vetettem magam a kanapéra és benyomtam a tévét. A szokásos főző műsorok mentek mindenhol, én pedig a képek láttán rettenetesen megéheztem. Kicaplattam a konyhába, hogy valami kaja után nézzek. Hát mit se mondjak, a hűtő tartalma nem igazán nyerte el tetszésem. Lehangoltan emeltem ki azt az egy szelet pizzát, amit tegnap Jhonnyék itt hagytak, majd visszaültem helyemre és komótosan falatozni kezdtem, miközben a tévét kapcsolgattam. Olyan fél tíz magasságában arra lettem figyelmes, hogy valaki a zárat babrálja. Rossz érzés fogott el, de nem volt lehetőségem menekülni, így dermedten figyeltem az ajtót és vártam, ki lép be rajta. A félelmem nem volt alaptalan. Nem sokkal később két férfi lépett be a lakásba fegyverrel a kezükben. Megismertem őket. Fei emberei. Minden ellenkezés nélkül adtam meg magam nekik, majd követtem őket egyenesen a parkoló fele. Út közben persze bekötötték a szemem, hogy még véletlen se tudjam merre megyünk, de valami azt súgta, az sem segített volna rajtam, ha látom. Hosszas kocsikázás következett, majd hirtelen a kocsi leparkolt. Kiszálltunk. Friss levegő csapta meg arcom, ami arra engedett következtetni, hogy közel a tenger. Tehát a dokkoknál vagyunk, futott át a gondolat agyamon és ekkor nyílalt belém a felismerés, hogy az üzletet is hamarosan itt ütik majd nyélbe. De akkor miért ide hoztak? Tompa fájdalom hasított belém, s végigfutott testemen. Megtántorodtam, majd elvesztve eszméletem a földre zuhantam.

Lassan kezdtem újra magamhoz térni és rettenetesen fájt a fejem. Ismerős helyzet fogadott. Kezeimet a fejem fölött összebilincselve a plafonon futó csőrendszerhez kötözték. Homályosan érzékeltem magam körül még mindent. Nem messze tőlem pár ember állt, de hiába világította meg őket a lámpa fénye, nem tudtam ki venni kik lehetnek azok. Ekkor valahonnan a sötétből odalépett melléjük még valaki. Hallottam a hangját, Fei volt az. Tehát rájöttek ki vagyok, ami azt jelenti, hogy Keita is veszélyben van.

- Csakhogy magadhoz tértél Nico – állt meg előttem karba tett kézzel Fei és gúnyos mosolyra húzta száját.

- Mit akar tőlem?

- Ejnye, hát így kell beszélni a vendéglátóddal?

- Szép kis vendéglátás mondhatom...

- Bocsáss meg, de nem tehettem mást...

- Na persze...

- Jó, akkor térjünk a lényegre, ha már türelmetlen vagy...

- Mit akar?

- Milyen nyomozást folytattál te és a kis fotós barátod?

- Semmi közöm hozzá...

- Ne játszd meg magad. Tudom, hogy volt valakivel kapcsolata és hogy az a valaki te voltál.

- Hát nem én voltam...

- Nem? Akkor mit kerestél a bárban?

- Csak szórakozni akartam...

- Vagy úgy, szórakozni... - lépett közel hozzám, majd lekevert egy hatalmas pofont. - Hát velem nem fogsz szórakozni...

- Mi a fasz baja van? Szálljon már le rólam, azt se tudom miről beszél...

- Nem? - kaptam a következő pofont.

- Nem!

- Szóval csak véletlenül voltál ott?

- Igen!

- Ne hazudj te szemét – kaptam még egyet, majd letépte rólam ingemet. - No lám, milyen szép bőröd van, kár lenne érte – vigyorogta, majd elvette az ostort egyik gorillája kezéből. - Nos?

- Nem tudom miről beszél...

- Szóval nem? - kérdezte érdeklődve, majd éreztem, ahogy a bőr ostor belém mar. Üvölteni tudtam volna, de próbáltam visszafogni minden kiáltásomat. Keita jutott eszembe és Kanou. Már csak miattuk is hallgatnom kellett, bármi történjen is velem. - Még mindig hallgatsz? - követte egyik ostorcsapás a másikat, s fájdalmamban egy könnycsepp gördült végig arcomon. Imádkoztam. Azért imádkoztam, hogy bárcsak elveszteném az eszméletem és többé nem érezném ezt a maró kínt, ezt az égető fájdalmat, melyet az ostor hagy maga után minden egyes ütésnél. Ugyanakkor reménykedtem abban, hogy Keita hamarosan belép az ajtón és véget vet ennek. Az utóbbi következett be előbb, bár már elég közel voltam, ahhoz, hogy összeessek.

- Mi folyik itt? - nézett kérdően Feire Keita.

- Vallatás? - vonta meg vállát a másik.

- Mit tett?

- Az embereim kiderítették, hogy köze lehet a múltkori balhéhoz, tudod, mikor az a fotós gyerek képeket csinált rólunk.

- Neki? - nevetett fel Keita. - Ugyan Fei, nézz már rá...

- Szó mi szó, elég ramatyul fest, na de térjünk át a másik dologra, majd utána ráérünk ezzel bajlódni. Nos tehát? Hogy áll az üzlet?

- Minden jól halad, a tervek szerint, olyan hajnal kettő körül ér ide Shing az embereivel.

- Hányan lesznek?

- Három, négy, maximum öt ember kíséri majd el.

- És a polgármester?

- Úgy terveztem – tett le egy lapot az asztalra – hogy közvetlen a Shinggel való üzletkötés után érjenek ide, így időt nyerhetünk. Ezalatt az embereink elfoglalják a helyüket. A polgármester elég naiv ilyen szempontból és nem bízik senkiben, így számításaim szerint, jó ha két ember kíséri őt a sofőrön kívül.

- Nagyszerű munkát végeztél, mint mindig – lépett Keita mellé és megcsókolta. - Szóval hajnal kettő?

- Igen.

- Akkor még van egy bő egy óránk kifaggatni azt a fickót ott – mutatott rám hirtelen.

- Főnök, nem hiszem, hogy most ez annyira fontos lenne.

- Hát, pedig én nagyon szeretném tudni, mennyi információt gyűjtöttek össze rólunk ezek ketten.

- Nekem az a meglátásom, ha tényleg lenne bármilyen információ a birtokában, akkor már itt lenne a rendőrség. Nem hiszem, hogy bárki is lenne annyira bolond, hogy egy olyan dolgot csak úgy veszni hagyjon.

- Lehet igazad van, akkor csak szórakozzunk kicsit – kacsintott rá játékosan, én pedig tudtam mi következik. Egy óra elég hosszú idő ahhoz, hogy Fei eljátszadozzon mindkettőnkkel, mégis reméltem, hogy Keita nem megy bele ebbe az egészbe.

- Nincs hozzá kedvem – próbálkozott Keita.

- Naa, ne kelljen könyörögnöm, és különben is megérdemelsz egy kis kikapcsolódást.

- Most nincs kedvem, de te csak szórakozz nyugodtan – indul el vissza az asztalhoz. Hát ezt azért nem vártam tőle. Csak úgy odadob ennek az alaknak. Nem tudom elhinni. Jó, persze nem tehet mást, de akkor is. Csak kerüljünk ki innen, tuti megverem.

- Mi a baj Keita? – kiált utána Fei.

- Csak ideges vagyok az üzlet miatt...

- Nem lesz semmi gond, bízom benned – csókolja meg Keita nyakát. Ilyenkor a rosszullét kerülget és legszívesebben agyonverném azt a barmot. Miatta szenved Keita és akkor úgy tesz, mint egy hős szerelmes. Undorító. Már csak tíz perc van az átadásig. Fei és emberei készülődni kezdenek, mit sem törődve velem. Végre fellélegezhetek. Még három perc. Lassan kinyílik az épület hatalmas ajtaja. Ekkor egy ember rohan e valahonnan és egyenesen Feihez siet. Keita feléjük fordul. Rosszat sejtek, nem hiába. Fei képen vágja a fickót, majd előrántja a fegyverét és Keitára szegezi.

- Te áruló – húzza meg a ravaszt többször is. Ledermedek. Keita a földre zuhan és nem mozdul. Rettentő gyorsasággal zajlanak körülöttem az események. Eltűnik mindenki az épületből. Nyomasztó a csend. Ő még mindig nem mozdul, de még lélegzik, látom. Kintről lövöldözés zaja hallatszik, majd az épületbe berontanak a kommandósok. Eloldoznak. Alig állok a lábamon, legszívesebben odarohannék hozzá, de nem engednek és amúgy sem tudok mozogni. Még látom a mentőautók fényét beszűrődni kintről, még hallom, hogy valaki hozzá beszél, majd nem sokkal később magával ragad a sötétség.

Fáradtan térek magamhoz. A hófehér falak és a neon elvakít teljesen, Kórházban vagyok. Körbe nézek. Az infúzió lassan csepeg lefele és mellettem halk monoton pittyegéssel jelzi a kis gépecske, hogy még élek. A másik oldalon Usagi ül és jóízűen alszik a fotelban. Hirtelen eszembe jut minden és éles fájdalom hasít belém.

- Keita – lehelem, mire az idős rendőr felriad és kiszalad a kórteremből. Percekkel később orvosok vesznek körül és vizsgálni kezdenek. Semmi bajom, csak őt akarom, de ezt ők nem érthetik meg. Kimennek. Usagi odalép mellém.

- Nagy szerencséd volt – mosolyogja.

- Hol van Keita?

- Inkább pihenned kéne.

- Hol van?

- Az intenzíven. Három napja vagytok már kórházban. Keita állapota azóta sem javult. Már kétszer kellett újraéleszteni. Az orvosok azt mondták, ha ez így folytatódik a szíve nem fogja bírni tovább. Ha a következő huszonnégy órában nem javul az állapota, nincs esélye. - Szavai úgy martak belém, mintha kígyó harapott volna meg és szívem vadul kezdett el verni. Látni akartam őt. Talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatom.

- Látni akarom – leheltem.

- Nem lehet...

- Kérlek...

- Beszélek az orvosokkal.

- Köszönöm... - suttogtam. Pár perccel később egy nővérke és egy tolókocsi kíséretében tért vissza, majd áttoltak az intenzívre, ahol Keita feküdt. Szörnyű volt így látnom őt. Mindenhonnan csak csövek álltak ki belőle. Már csak én voltam bent a szobában. Megfogtam kezét és halkan beszélni kezdtem hozzá.

- Szia – simogattam meg arcát. - Remélem tudod, hogy ha felépülsz még számolunk azért, amit a raktárban tettél – mosolyogtam. - Kérlek, ne hagyj itt engem. Nem tudom mihez kezdenék nélküled. Szeretlek Keita. Nem volt rá alkalmam még, hogy elmondjam, de szeretlek. Nem hagyhatsz itt érted? Könyörgöm... - szorítottam meg kezét és zokogni kezdtem. Nem tudom meddig sírtam, de szép csendben elnyomott az álom is. Álmodtam, s álmomban valaki megcirógatta arcomat. Óvatosan nyitottam ki szemem és az álom lassan a valósággal forrt össze. Magához tért és engem nézett. Szemeiben melegség ragyogott. Megfogtam kezét, majd megnyomtam a nővérhívót. A vizsgálatoknál persze nem lehettem bent. De amint kijött a doki kérdések százaival rohamoztam meg és addig nem nyugodtam, míg azt nem mondta, hogy most már minden rendben lesz. Boldog voltam. Visszamentem hozzá és csak kezét fogva, csendben figyeltem.

Hosszú napok következtek, ám pár nap múlva már egy kórteremben lábadoztunk mindketten. Nekem persze nem volt már komolyabb bajom, csak vele akartam lenni. Egyik este épp ágya mellett ültem és a történtekről beszélgettünk.

- Sajnálom, hogy nem védtelek meg...

- Magamnak köszönhettem – próbáltam nyugtatni.

- Akkor is, jobban kellett volna rád vigyáznom...

- Baka, lesz még időd vigyázni rám – mosolyogtam, majd fölé hajolva gyengéden megcsókoltam.

- Szeretlek – súgta, s könnycseppek gördültek végig arcán. Ujjammal óvatosan letöröltem könnyeit, majd mélyen szemébe néztem.

- Ha kikerülsz innen, hozzám költözöl és soha többet nem hagylak magadra – csókoltam meg ismét szenvedélyesen, bízva abban, hogy ez a csók lesz majd szerelmünk záloga...