XII.

Nem tudtam merre futok, csak lábaim vittek előre és alig akartak engedelmeskedni nekem, mikor végre, nagy nehezen megálljt parancsoltam nekik. Zihálva kapkodtam levegő után és még a köhögés is elkapott, de már nem sírtam. Minden könnyem elapadt, s úgy éreztem a szívem majd megszakad a nagy fájdalomtól, mely hatalmas sziklaként telepedett rá. A hideg levegő arcon csapott és lassan légzésem is újra a normális, megszokott tempóra váltott. Üveges szemekkel meredtem körbe, de semmi nem volt ismerős. Elveszettnek éreztem magam, telefonálni akartam, de ugyan ki tudna nekem segíteni? Hisz még magam sem tudom megmondani, merre vagyok. Sötét volt és hideg. Szomorúan indultam el az egyik irányba, ahol fényeket láttam derengeni a távolban, remélve, hogy találok valakit, aki útba igazít. Nyakamba húztam kabátom, rettenetesen fáztam és féltem. Hosszas gyaloglás után, végre elértem egy éjszakai bárhoz. Nem volt szívmelengető és cseppet sem akaródzott bemennem oda, de már teljesen átfagytam. Hiába, mégis csak Európában voltunk, s itt az idő jóval szeszélyesebb és hűvösebb, mint Japánban. Beléptem a bár ajtaján és félve pillantottam körbe. Látszólag minden nyugodt volt. Senki nem figyelt fel rám, így odasétáltam a pulthoz, hogy valami információt szerezzek, ekkor megszólalt zsebembe telefonom. Félve kaptam elő a készüléket, Ryu keresett. Legalább neki eszébe jutok…

- Hol a fészkes fenébe vagy? – támadt nekem egyből. Na, igen gondolom, fogalma sincs arról, hogy mi történt a stadionban és most nem fogok neki magyarázkodni, talán, majd később.

- Eltévedtem…

- Miért kellett neked gyalog elindulni Nico? Nem bírtad megvárni, míg elkészülünk mi is? Ha valami bajod esik, a főnök kicsinál minket…

- Sajnálom – küszködtem könnyeimmel ismét. Fájt, hogy így nekem támadt, hogy még csak meg sem próbált meghallgatni. Tényleg mindig csak én vagyok mindenért a hibás és ezt már nagyon kezdem unni...

- Nincs szükség a magyarázkodásodra...

- Az isten szerelmére, miért mindig én vagyok a bűnbak? Muszáj mindig engem hibáztatni mindenért? Kicsit elgondolkodhatnátok végre... De mindegy... Majd hazajutok, ha hazajutok... Ja ne! - nyomtam ki mérgesen a telefont és ki is kapcsoltam azt.

- Mit adhatok? - kérdezte a csapos.

- Egy whiskyt kérek, sok jéggel – foglaltam helyet közbe a bárszéken. Az italomat is hamar megkaptam, s csak meredten bámultam a jégkockákat, ahogy az alkoholban békésen úszkáltak. Miért nem hallgat meg engem senki soha? Miért kell egyből letámadni? Persze gondolom Aya nem mondta el nekik mi történt, így megint én leszek a felelőtlen és ostoba. Eddig még soha nem fordult meg a fejembe ilyesmi, de ma elgondolkodtam azon, hogy végleg itt hagyom a bandát. Szeretek zenélni, velük lenni, de ha Aya nem hallgat meg, nem tudok mellette maradni tovább. Túlságosan is szeretem ahhoz, hogy elviseljem a hiányát. Valamit tennem kell, valahogy meg kell értetnem magam vele is és a srácokkal is. Néha úgy érzem, teljesen felesleges vagyok ebben a világban.

Már az ötödik pohár whiskymet ittam, mikor végre erőt vettem magamon és visszakapcsoltam telefonom. A készülék halk pittyegéssel jelezte, hogy vagy tíz nem fogadott hívás és több sms is várakozik rám. Végignéztem a híváslistámon, és az üzeneteken. Nem volt kedvem elolvasni egyiket sem. Mindegyik Ryutól származott és gondolom nem épp kedveskedő üzeneteket küldött nekem. Zsebembe csúsztattam mobilom, majd kifizettem az italom és elindultam haza. Nem éreztem magam túl jól. Egész nap nem ettem semmit, s az alkohol erősen dolgozni kezdett bennem. Jól esett kicsit a levegőn lenni, de az ajtónál messzebb nem sikerült jutnom. Ott megálltam, lábaim remegtek, mint a nyárfalevél és a falnak dőlve vártam, hogy elmúljon rosszullétem. Nem múlt el. Lekuporodtam a földre és telefonom elővéve kikerestem Ryu számát a listából, majd remegő kézzel nyomtam meg a hívás gombot.

- Hai?

- Segíts, kérlek... - nyögtem a telefonba.

- Jól vagy Nico? - kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Nem igazán...

- Hol vagy?

- Nem tudom... - kezdtem el szipogni.

- Keress egy utcatáblát, vagy valamit, ami segíthet... - mondta kedvesen. Nagy nehezen feltápászkodtam és felnéztem a bár ajtaja felett villódzó reklámtáblára.

- A Puerto bárnál vagyok – leheltem.

- Ne mozdulj onnan, hívok egy taxit és érted megyek.

- Arigatou – leheltem és letettem a telefont, majd visszasétáltam a falhoz és a földre rogytam. Még mindig féltem, még mindig nem tudtam mit fogok neki mondani, ha ideér, de haza akartam jutni. Aludni akartam, elfelejteni ezt az egész szörnyűséget. Nem tudom meddig üldögéltem ott a falnál, míg végre megjelent egy taxi, majd Ryu szállt ki belőle és sietett oda hozzám.

- Nico... - guggolt le elém és próbált meg felsegíteni. Nagyon nehezen tudtam felállni, mindenem fájt és remegett. Gyenge voltam, olyan gyenge, mint eddig még soha. Óvatosan átkarolta a derekam, majd lassan elindultunk a taxihoz.

- Én... sajnálom... - gördült le néhány könnycsepp arcomon. - Nem akartam, hogy ez legyen Ryu...

- Nyugodj meg, már nincs semmi baj... - próbált vigasztalni.

- De igenis van! Aya utál engem, pedig semmi oka se lenne rá. Nem tudtam ellökni magamtól Kaorut, pedig akartam, de ő erősebb volt, hiába tiltakoztam, majd mikor elrohantam telebeszélte Aya fejét minden hülyeséggel és ő elhitte. Neki hitt, érted? Pedig azt hittem megbízik bennem, tévedtem. És ma is, koncert után... Én ezt nem bírom Ryu, elegem van mindenből... - üvöltöttem, s zokogva a karjaiba borultam.

- Nyugodj meg, kérlek, hazamegyünk és mindent megbeszélünk, csak ne sírj Nico... - nyugtatgatott. Éreztem, hogy lépteim egyre inkább elnehezülnek, zúgott a fejem és egész testem remegni kezdett. Már alig hallottam a körülöttem zajló eseményeket, s amint beültem az autóba, minden elsötétült előttem.

Ismeretlen ágyban voltam. Képek villantak fel előttem, s hol Ryut, hol pedig Ayat pillantottam meg magam mellett pár percre, majd újra sötétség vett körbe. Nem tudtam mi zajlik körülöttem, nem értettem semmit. A távolból hangokat hallottam, de nem értettem miket sugdolóznak. Újabb kép villan be. Aya ül ágyam mellett, s könnyes, kisírt szemekkel néz rám. Szólni akarok neki, megérinteni, de testem nem engedelmeskedik. Megint sötétség vesz körbe, ismét egyedül vagyok, magányosan. Olyan békés minden, annyira nyugodt. Egy zöldellő mezőn állok, arcomat a lágy nyári fuvallat cirógatja meg, s én mélyet szippantok a friss levegőből, mely csak úgy áramlik be tüdőmbe. Jól esik itt lenni, itt senki sem bánt, mégis, hiányoznak a barátaim, a zenekarom... a családom. Mióta megismertem őket, az életem részévé váltak, s bár néha veszekedtünk, mindig kiálltunk egymásért. Nekem ők jelentették a családot, azt a családot, amit anyám halála után elvesztettem. Nagyszüleimmel nem tartom a kapcsolatot, ők sosem nézték jó szemmel a zene iránti vonzalmamat, pedig annyira szerettem volna, ha ők is támogatnak. Egy könnycsepp gördül végig arcomon, ahogy eszembe jut Ryu és Keita állandó, játékos civakodása. Ők mindig meg tudtak nevettetni, és persze ott volt Aya is. Még senkit nem szerettem ennyire, mint őt és már az sem érdekelt, hogy azon az estén úgy bánt velem. Látni akartam, újra megérinteni. Ismét ökölbe szorult kezem, s behunytam szemem...

Elvakított a hirtelen jött fény és egy darabig csak hunyorogni tudtam. Odakint sötét volt még, de megismertem a szállodai szobánk. Körbepillantottam. Aya az ágyam mellett lévő fotelban aludt, s csak egy pléd volt ráterítve. Elmosolyodtam. Annyira aranyos volt most. Óvatosan kimásztam az ágyból, megfogtam paplanom, majd odasétáltam hozzá és egy darabig csak néztem őt csendben. Békésen aludt, de arca rettenetesen gondterheltnek tűnt. Közelebb léptem hozzá, letérdeltem elé és fejem ölébe hajtva húztam magamra a takarót. Éreztem, amint egy kéz gyengéden végigsimítja fejemet, majd felpillantottam kedvesemre.

- Szia – súgtam mosolyogva.

- Nico – lehelte gyengéden, majd nyakamba borulva zokogni kezdett. Meglepődtem. - Sajnálom, amit veled tettem, nem akartalak bántani. Bocsáss meg nekem, kérlek. Annyira szeretlek, annyira féltelek...

- Már semmi baj... - simogattam hátát nyugtatásképpen.

- Annyira hülye voltam, hogy nem hittem neked... Bíznom kellett volna benned, mégsem tettem. Még csak meg sem hallgattalak...

- Baka – öleltem őt szorosan magamhoz, de ennél többet már nem bírtam mondani, mert az én szememből is patakokban kezdtek el folyni a könnyek. Hosszú percekig zokogtunk egymás karjaiba borulva, míg végül megnyugodtunk mindketten. Aya kibontakozott ölelésemből, majd kezemet megfogva felsegített a földről és az ágyhoz vezetett. Engedelmesen feküdtem vissza, ő pedig rám terítette a paplant és leült mellém.

- Kérsz valamit? - kérdezte kedvesen, mire én tiltakozásképp megráztam fejem. Fel akart állni, hogy visszamenjen a fotelhez, de megfogtam kezét.

- Maradj itt velem...

- Nem megyek sehova, ne aggódj... - mosolyogta, de még mindig nem engedtem el őt.

- Kérlek... - súgtam, mire egy csókot lehelt homlokomra és bebújt mellém az ágyba, majd szorosan magához ölelt.

- Szeretlek...

- Én is szeretlek – remegett meg hangom.

- Mi baj?

- Annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy nem hiszel nekem. Annyira fájt, hogy úgy bántál velem, pedig én el akartam neked magyarázni mindent, de nem ment. Szeretlek Aya, nem tudnám elképzelni az életem nélküled...

- Ezentúl mindig melletted leszek, megígérem...

- Tudod, megfordult a fejemben, hogy itt hagyom a bandát... de...

- Ilyen még csak eszedbe se jusson többet... Nélküled én sem lennék az, aki most vagyok... - lehelt csókot homlokomra ismét. - Most pedig pihenj, holnap koncert... El kell kápráztatnunk a közönséget...

- Holnap? - ültem fel hirtelen.

- Péntek hajnal van – mosolyogta.

- Nani? - kerekedett el a szemem.

- Átaludtad az elmúlt két napot.

- De...

- Feküdj vissza szépen... - parancsolt rám kedvesen én pedig engedelmeskedtem neki és újra hozzábújtam. - Ryu hozott haza taxival, nem voltál magadnál, ezért egyenesen az ágyba fektettünk. Aggódtunk érted. Szerencsére a szállodába elég segítőkész a személyzet, így míg Ryu és Keita rólad gondoskodott, én kerítettem egy orvost. - Erre a mondatra még a hideg is kirázott, mire Aya elnevette magát. - Erős nyugtatót és lázcsillapítót kaptál, én pedig gazdagabb lettem egy fejmosással.

- Ryu – mosolyodtam el.

- Igen – sóhajtotta. - Alaposan kioktatott és igaza volt. Nem lett volna szabad úgy bánnom veled...

- Sajnálom, nem kellett volna...

- Baka, ő csak aggódott érted, ahogy én is...

- És mi van a kiesett két nappal?

- Semmi. Felváltva vigyáztunk rád, a főnöknek pedig azt mondtuk, hogy valami rosszat ettél.

- Gondolom örült neki...

- Hát nem volt elragadtatva, de jobbulást kívánt. Végül is a sajtótájékoztatókat meg tudtuk oldani...

- Csak a gond van velem... - remegett meg hangom.

- Ez nem igaz! Mindenki szeret téged, s amint megtudták, hogy beteg vagy, sorba jöttek mielőbbi gyógyulást kívánni neked.

- Miért kellettek ilyen erős gyógyszerek?

- Túl sokat kérdezel, nem?

- Gome...

- Nem tudom – szakított félbe. - A doki semmit nem mondott, de kérte, hogy amint lehetséges, menj el egy kivizsgálásra.

- Esélyem sincs tiltakozni, igaz? - cirógattam meg mellkasát.

- De nem ám, most pedig ideje lenne aludnod végre – kaptam egy újabb puszit homlokomra.

- Félek...

- Nincs mitől. Itt vagyok melletted és vigyázok rád – kapcsolta le a villanyt, majd feljebb húzta a takarót rajtunk. Megnyugtató volt a karjai közt lenni újra, magamba szívni édes, bódító illatát, s hallgatni aranyos szuszogását, de tudtam, hogy Kaorut még nem úsztam meg ennyivel. Előre rettegtem attól, hogy mi vár még rám, az elkövetkezendő pár hétben és persze orvost sem akartam a közelemben látni...

A pénteki nap nagyon gyorsan eltelt. Volt vagy délután fél egy, mikor felébredtem, s az egész napot, főnöki utasításra, ágyban kellett töltenem. Aya persze úgy ugrált körbe, mint egy aggódó anya, aki mindennél jobban szeretné, ha csemetéje minél előbb felépülne. Hiába mondtam neki, hogy semmi bajom, még a teraszra is csak gondosan felöltözve, három takaróba csomagolva mehettem ki. Egy valaminek azonban rettenetesen örültem. Ott volt mellettem, csak velem foglalkozott és holnapig még csak Kaoru közelébe se kellett mennem.

A szombati megbeszélést viszonylag hamar, már olyan fél kilenc fele elkezdtük, s szerencsére hamar be is fejeztük. Éreztem, hogy a DeG gitárosa engem bámul, de próbáltam tudomást sem venni róla. Nem akartam, hogy újra egymás közelébe kerüljünk, hogy hozzám érjen, hogy megszólítson. Közvetlen a megbeszélés után, a srácokkal leültünk megreggelizni, hogy újult erővel készülhessünk az esti koncertre. Én persze most sem vittem túlzásba az evést, s alig pár falat után, székemben hátra dőlve nevetgéltem Keita és Ryu újabb gyerekes civakodásán. Persze étvágytalanságom Ayanak is feltűnt, s aggódó pillantásokat vetett rám.

- Nincs étvágyad?

- Jóllaktam – vágtam rá mosolyogva.

- Alig eszel mostanában...

- Csak a sok izgalom – feleltem.

- Nem baj, több jut nekünk – vigyorgott Keita.

- Baka – nyomott barackot Ryu dobosunk fejére, én pedig hangosan felnevettem.

- Legalább neki legyen étvágya, ha már nekem nincs – tettem kezem Ryu vállára.

- De ez így nem lesz jó Nico, enned kellene...

- Semmi baj Ryu. Nekem elég ennyi. Engedelmetekkel – álltam fel a székből, mire mind a hárman rám meredtek.

- Hova mész? - érdeklődött Aya.

- A mosdóba – nyújtottam ki rá nyelvem, s elindultam a mellékhelyiségekhez vezető folyosó fele. Épp kezemet mostam, mikor megjelent mellettem Kaoru, s mosolyogva méregetett végig.

- Mit akarsz? - kérdeztem lekezelően.

- Remélem tudod, hogy még nem végeztünk...

- De én igen... - indultam el a kijárat fele, mire Kaoru megragadta karom, s magához húzott, hátra csavarva kezem, majd erőszakosan csókolni kezdett.

- Még mindig édes vagy...

- Felejts el! - morogtam és kimentem a mosdóból. Mit képzel ez magáról? Azt hiszi, neki mindent szabad? Hát még mit nem! Nem fog megkapni, ne is álmodjon róla! Morcosan ültem vissza asztalunkhoz, ami mondanom sem kell, egyből feltűnt mindenkinek.

- Mi történt? - meredt rám Ryu.

- Semmi, csak most vettem észre, hogy hogy áll a hajam – füllentettem.

- Ez ám a világvége – nevetett fel hangosan a velem szemben ülő Keita.

- Nekem így is tetszik – csúsztatta kezét combomra Aya.

- Neked az is tetszene, ha kopasz lenne – vigyorgott Ryu, Aya pedig teljesen elvörösödött. Egy, null. Ezt már én sem bírtam nevetés nélkül és hangosan kacagni kezdtem. Jó kedvem azonban hamar elszállt, mikor Kaoru elsétált asztalunk mellett, s egy rókavigyorral a képén rám kacsintott. Ha szemmel ölni lehetne, akkor ő most a legnagyobb kínok között élné át a halál minden egyes pillanatát. Láttam Ayan, hogy ő is hasonló véleményen van, s ha nem itt lennénk, már rég nekirontott volna.

Nyugtatásként kezem kezére csúsztattam, mely még mindig térdemen pihent, s rámosolyogtam. A nap további része unalmasan telt. Szobánkban ücsörögve énekeltünk el pár dalt, s izgatottan vártuk utolsó esténket Genfben.

Fél kilencre mentünk a stadionba, igaz mi csak tizenegy környékén kerülünk, majd színpad közelbe, de nem két perc mire a fodrász és sminkes rendbe szed minket. Persze mi még nem is visszük túlzásba az efféle cicomázkodást.

- Valami extrémet szeretnék mára – huppantam bele a fodrászszékbe.

- Rendben – bólintott Mae és nekilátott frizurám kialakításának, majd mikor végzett, visszafordított a tükör felé. Ledöbbentem.

- Hát, ez elég... extrém... - méregettem magam. Tényleg az volt. Úgy néztem ki, mint egy kihidrogénezett tarajos sül.

- Ejnye Mae-chan – vigyorgott a fodrászra Keita. - Miért kellett belőle egy idegbeteg mókust csinálnod?

- Ugye a te kezed nincs benne? - meredtem dobosunkra.

- Hát kinézed belőlem? - pislogott rám ártatlanul.

- Hai...

- Lebuktam – vigyorogta és megdörzsölte tarkóját.

- Mi a franc ez? - meredt hajamra Aya és Ryu egyszerre.

- Őt kérdezzétek – mutogattam Keitára, aki csak vigyorogni tudott.

- Mae-chan kérlek – nézett fodrászunkra bociszemekkel Ryu. - Nem lehetne kevésbé pávásra?

- Egyre jobb... először mókus, most meg páva... Két perc múlva mi leszek?

- Ideges? - kérdezte komoly képpel Aya.

- Baka – nyújtottam ki rá nyelvem.

- Igazad van, ahhoz elég egy is... - vigyorgott rám kedvesem.

- Csak álljak fel innen...

- Vigyázz, erősebb vagyok nálad... - nevetett.

- Hékás, a BDSM részt hagyjátok meg a hálótok négy falának... - szólt közbe Ryu.

- Gomen – vettünk fel egyszerre egy ártatlan arckifejezést Ayaval.

Még volt öt percünk a kezdésig. Türelmetlenül vártunk a színpad szélén, majd végre megjelent a konferanszié, s a közönség hangos üdvrivalgással kezdte el skandálni együttesünk nevét. Még egy perc. A színpad sötétségbe borult, mi pedig berohantunk a porond közepére, s belekezdtünk utolsó genfi koncertünkbe...