XI.

A gépünk délután kettőkor landolt a genfi reptéren, ahonnan bérelt autókkal indultunk tovább, egyenesen a szállodánk felé. Lenyűgöző volt a város, igaz, így kutya futtában nem nagyon volt időnk túlságosan szemügyre venni a helyet, de elhatároztam, hogy amint lesz pár óra nyugtom, bejárom az egészet, már amennyire csak lehet. Közel egy óra autókázás után fáradtan érkeztünk meg a hotelbe. Bent az épületben pazar előcsarnok fogadott minket és a látvány magáért beszélt. A hangulatos előtér jobb sarkában húzódott meg a recepciós pult, balra tőle pedig több dohányzó asztal és bőrfotel helyezkedett el. A plafonról két óriási kristálycsillár ereszkedett le, s ragyogó fényekkel árasztotta el a kis teret. A falak tele voltak régi, a városról készült képekkel. Alig mertünk levegőt venni, s miután megkaptuk szobánk kulcsait, még mindig ámuldozva indultunk el az emeletre, hogy végre berendezkedhessünk. Azt hiszem meg tudnám szokni ezt az életet. Az ámulattól tágra nyílt szemekkel léptünk be szobánk, mit szobánk, lakosztályunk ajtaján. A középső helyiség minden bizonnyal a nappali volt, melynek közepén egy éj fekete dohányzóasztal valamint egy bőrkanapé és két fotel állt. A helyiség két oldaláról egy-egy szoba nyílt, s mindkét szoba mellett a hozzájuk tartozó fürdő és illemhelység helyezkedett el. . Lábaim automatikusan indultak el a jobb oldali szobácska fele és vigyorogva konstatáltam, hogy az a legmegfelelőbb hely számunkra Ayaval. Az ajtóval szemközti falon egy hatalmas francia ágy állt, mindkét oldalán egy-egy éjjeli szekrénnyel, melyeken csendben álldogáltak a kislámpák. Jobbra az ágytól óriási szekrénysor futott végig a falon, míg balra két hatalmas panoráma ablak között, egy viszonylag keskeny üvegajtó vezetett ki a teraszra. Ledobtam cuccaim a földre és kisétáltam az erkélyre. Fantasztikus látvány fogadott. A távolban a Mount Blanc hófödte csúcsai kápráztattak el, s tekintetem a hegy lábai előtt, vidáman sorakozó házak tetőire vándorolt. A kora délutáni nap sugarai élénk színeket kölcsönöztek a tájnak és az egész már-már teljesen meseszerű volt. Kicsit balra a Genfi tó terült el, s a szökőkutat bámulva elmerengtem. Régen rengeteget olvastam Svájcról és sokáig az volt a tervem, hogy ideköltözöm, de persze ezek csak álmok maradtak. Most viszont itt vagyok, még ha csak egy hétig is, de élvezhetem Genf szépségeit, s áldom a sorsot, hogy megismerhetem ezt a várost. Leültem a teraszon békésen álldogáló kerti asztal mellé és rágyújtottam. Nem bírtam szabadulni a kilátástól. Teljesen megbabonázott az elém vetülő táj szépsége és nyugodtsága.

- Gyönyörű ez a város – lépett ki Aya a teraszra és a korláthoz sétált. Felálltam, elnyomtam cigarettámat, majd mögé lépve átkaroltam őt és megcsókoltam nyakát.

- Meg tudnám szokni – leheltem és behunyva szemem, mélyet szippantottam kedvesem illatából.

- Csinálok egy forró fürdőt, jössz te is?

- Ryuék?

- Lementek kajálni…

- A két bélpoklos – vigyorogtam, de egyből arcomra fagyott a mosoly, mikor gyomrom hangos morgással jelezte, hogy ideje lenne nekem is valami élelem után néznem. Elpirultam, Aya pedig jóízűen kacagott karjaimban.

- Menjünk fürdeni, utána kerítünk valami kaját mi is.

- Rendben – motyogtam még mindig zavarban, s hagytam, hogy kedvesem kibontakozzon ölelésemből, majd egy puszit lehelve orrom hegyére elindult befele. Még hosszan bámultam a tájat, s közbe eszembe jutott, mennyire jó lenne örökre itt maradni. Csak ő és én, nem törődve senkivel és semmivel. Nagyot sóhajtottam és bementem Aya után. Mosolyogva léptem be a fürdőszobába és bezárva magam mögött az ajtót, neki álltam levetkőzni. Ő már persze bent ült a kádban, nyakig elmerülve a forró habfürdőben. Háttal neki másztam be a vízbe és kényelmesen elhelyezkedve lábai között, fejemet vállára hajtottam. Mosolyogva ölelt át, majd megcsókolt. Behunytam szemem. Jól esett az ölelése, a karjaiban legalább biztonságban éreztem magam. Nem tudom mi ütött belém, de ahogy ott ültünk, elkapott a remegés és halkan sírni kezdtem, pedig semmi okom nem volt rá.

- Mi a baj kicsim? – ölelt magához még szorosabban, s egy csókot lehelt arcomra.

- Semmi – szipogtam.

- Akkor miért pityeregsz, hm? – búgta kedvesen.

- Talán az elmúlt hetek eseményei… Nem tudom…

- Próbáld meg elfelejteni végre – fogta meg gyengéden állam és csókolt meg újra.

- Segíts felejteni… - súgtam ajkaira. Most rajtam volt a sor, hogy gyerekesen viselkedjek, de tényleg jólesett az ölelése, hogy foglalkozik velem, hogy itt van mellettem. Jó másfél óra telt el így, mire kikecmeregtünk a kádból. Olyan aranyos volt, annyira gondoskodó. Körém csavart egy óriási, puha törülközőt, majd belebújt a fogason árválkodó köntösbe és így sétáltunk vissza a szobába. Az ágyra ültem, hajamból még mindig csöpögött a víz, de nem izgatott. Nem szóltunk egymáshoz. Csak néztem, ahogy pakolászni kezd és közben rengeteg minden jutott eszembe. Boldog voltam, mert velem van, mert szeret és gondoskodik rólam, ugyanakkor hiányzott még valami. Még mindig nem éreztem tökéletesnek a kapcsolatunkat. Odalépett elém, én meg még mindig törülközőbe csavarva ültem az ágy szélén, mint egy árva szaloncukor, aki csak arra vár, hogy végre kibontsák. Letérdelt, s kezét combomra csúsztatta. Belenéztem boldogságtól csillogó, mélykék szemeibe és elmosolyodtam.

- Sokkal jobban szeretem, mikor mosolyogsz – cirógatta meg ujjaival arcom.

- Szeretsz? – súgtam a kérdést, mire válaszként gyengéden megragadta állam és csókolni kezdett. Éreztem, ahogy óvatosan hanyatt dönt az ágyon és egyik keze lassan besiklik törülközőm alá, s ágyékomon megpihen, majd kissé bátortalanul, őrjítő lassúsággal kényeztetni kezd. – Nhe… - nyögtem, mikor ajkaink végre elváltak egymástól és megfogtam csuklóját. Ijedten pillantott rám, és nem mert megmozdulni sem. Lesütöttem szemem, s lassan elengedtem kezét.

- Mi baj? – feküdt mellém és fejét mellkasomra hajtotta.

- Nincs kedvem… - leheltem. A francokat nincs, de nem akarom, hogy minden a szexről szóljon. Azt akarom, hogy néha csináljunk együtt mást is, amit a rendes párok szoktak. Igaz, a túlzott hajtás miatt nincs időnk sokszor ilyesmire, de én többre vágyom a testiségnél. Több időt akarok vele lenni, teljesen megismerni, de így nagyon nehéz, és nem tudom, hogy mondjam ezt el neki. Még mindig bizonytalan vagyok, még mindig nem merek nyíltan beszélni az érzéseimről, persze ez nem az ő hibája, hisz sosem adott rá okot, hogy távolságtartó legyek vele szemben. Egyszerűen csak magamban sem bízom teljesen. Az egyetlen dolog, amiben nem kételkedem, az iránta érzett szerelmem.

- Hozok valamit enni – állt fel mellőlem és kezdett felöltözni.

- Sajnálom – kuporodtam össze az ágyon oldalamra fordulva és a szekrénysor vidám mintáját bámultam.

- Pihenj csak, nem soká jövök – guggolt oda mellém, s lehelt csókot homlokomra mosolyogva, majd rám terítette a takarót. Hallottam, ahogy a szoba ajtaja halk kattanással becsukódik, s újra sírni kezdtem. Nem akartam őt megbántani, mégis sikerült, pedig én csak egy kis változatosságra vágyom. Lehet, csak azért van velem, mert jó vagyok az ágyban? Vagy, mert nincs más, akitől megkapná ezt a testi élvezetet? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak át agyamon, s lassan a sok sírástól elnyomott az álom. Nem tudom mennyit aludtam, de az álmaim sem hagytak megnyugvást nekem. Ayaval voltam, szeretkeztünk, majd percekkel később gúnyos mosolyra húzta száját, s csak halkan annyit súgott: kis cafka. Zokogni kezdtem, nem értettem miért bánik így velem. Át akartam ölelni, megcsókolni, de nem engedte, csak mosolygott rám lenézően, mintha már semmit nem jelentenék neki. Fájt, hogy így megaláz, pedig én nem tettem semmit. Némán potyogtak könnyeim tovább és térdeim magam alá húzva meredtem bele a messzeségbe. Leguggolt elém és letörölte könnyeimet. Szemeiben melegség tükröződött, most más volt, mint az előbb. Csodálkozva néztem a mélykék szemekbe, melyeknek fekete íriszei megnyugvást és békét tükröztek.

- Mi történt veled? – visszhangzott a távolból egy ismerős hang, de túl messzinek tűnt ahhoz, hogy felismerjem. Aya felállt, s hangosan nevetve indult el a sötétség fele, majd egy köteg pénz landolt előttem.

- A fizetséged – hangzott a rideg magyarázat, s én újra, kezembe temetve arcom, hangosan zokogni kezdtem.

Mikor újra felnéztem, a szobámba találtam magam, ugyanúgy betakarva, ahogy délután. Csend volt, csak a falióra monoton kattogása zavarta meg ezt a nyugodtságot. Felkapcsoltam a kislámpát, s a kis szerkezetre pillantottam. Fél tíz volt. Felültem az ágyban és körbenéztem. Egyedül voltam, pedig most mindennél jobban vágytam Aya gondoskodó karjainak ölelésére. Szomorúan másztam ki az ágyból, s indultam el táskám irányába, hogy egy bokszert keressek magamnak, majd miután megtaláltam esti viseletemet, belebújtam és kimentem a teraszra, hogy rágyújtsak. Gyönyörű esténk volt. A csillagok szikrázva táncolták körbe az ezüstös fényű holdat, s a város békésen pihent az éjszaka által szőtt, fekete bársony paplan alatt. Hiányzott Aya, vele akartam lenni, hogy együtt bámuljuk a csillagokat, de ő sehol nem volt, s rosszul éreztem magam azért, amiért délután elutasítottam. Bocsánatot akartam tőle kérni, megmondani neki, hogy szeretem, de ő nem volt itt velem. Felálltam és telefonomért mentem. Még arra se volt időm egész nap, hogy bekapcsoljam. Megnyomtam a kis piros gombot és vártam. Senki sem keresett. Mély lélegzetet vettem, s egy aprócska üzenetet kezdtem el pötyögni befele.

„Nem akartalak megbántani. Hiányzol! Kérlek, bocsáss meg nekem, ha még tudsz… Szeretlek! Nico”

„Nincs mit megbocsájtanom. Én is szeretlek! Aya” – Jött percekkel később a kurta válasz.

„Még mindig haragszol igaz? N.”

„Megbeszéljük, ha hazaértem… A.”

„Addigra lehet késő lesz… N.”

„Eszedbe se jusson semmilyen hülyeség… A.”

„Gomen-nasai… Aisiteiru… N.” – Küldtem a választ, majd az asztalra tettem mobilomat. Amilyen szétszórt vagyok, még azt sem kérdeztem meg, mikor jön, bár már az is mindegy volt. Egyik cigit szívtam a másik után és ötpercenként meredtem a telefonom kijelzőjén díszelgő órára. Fél tizenkettő múlt, mikor a szoba felől nevetés hallatszott, majd nem sokkal később ismét csend telepedett a szobára. Hallottam, ahogy az ajtó zárja halk kattanással ugrik helyére, s fény gyúlt odabent.

- Ha sokáig ücsörögsz itt, megfázol – terített rám egy takarót Aya és átölelt. Bűzlött a cigarettafüsttől és az alkoholtól.

- Mennyit ittál?

- Tudod jól, hogy utálom az alkoholt…

- Ahhoz képest úgy bűzlesz, mint egy szeszfőzde…

- Nem tudom, mi bajod van, de kezd elegem lenni… Keita rám öntötte a sört, azért van ilyen szagom, de nem is tudom, minek magyarázkodom, ha úgysem hiszel nekem… - morogta, majd bevonult a szobába. Megint elbaltáztam. Miért vagyok vele ennyire bunkó? Pedig szeretem őt, mégis sikerült megbántanom, ma már másodjára. Felálltam, magam köré csavartam a plédet és megálltam az ajtóban. Aya már az ágyban feküdt, s látszólag észre se vette, hogy ott állok. Hosszú percekig néztem, míg végül megszólaltam, de ő nem nézett rám.

- Sajnálom… - dadogtam.

- Nem számít… - hunyta le szemét, én pedig nem mertem elmozdulni az ajtóból, s lekuporodtam a küszöbre.

- Bocsáss meg – leheltem, olyan halkan, hogy még én is alig hallottam.

- Nem jössz be? – Nem válaszoltam. Felkelt az ágyból és odajött hozzám, majd leguggolt elém, s gyengéden két tenyere közé fogta fejem. Nem mertem ránézni, így lesütöttem szempilláim. – Baka – mondta, s hallottam, hogy közben mosolyog – gyere, mielőtt még megfázol. – Megráztam fejem tiltakozásképpen. – Nico, ne butáskodj… Nem haragszom rád, hogy is tudnék, mikor ennyire édes vagy? Mint egy elveszett kis kutyus, aki arra vár, hogy a gazdi újra magához ölelje... Te is erre vágysz igaz? - Bólintottam, majd Aya közelebb hajolt, s szorosan átölelt...

Mellkasára borulva cirógattam hasfalát, s ujjam játékosan simított végig a bal oldalon éktelenkedő sebhelyen. Még mindig zavart, de igyekeztem megfogadni kedvesem tanácsát és túltenni magam rajta.

- Arra gondoltam... - kezdtem bele - … holnap, megbeszélés után...

- Igen?

- Nem megyünk el sétálni?

- Szeretnéd?

- Jó lenne – súgtam, s újra végighúztam ujjam a hegen.

- Kicsim...

- Hmm?

- Mi bánt ennyire? Miért sírtál délután is, álmodban?

- Csak...

- Csak?

- Szeretnék még többet tudni rólad. Szeretném, ha igazi pár lennénk, ha nem csak a szex lenne az egyetlen közös programunk...

- Baka – borzolta össze hajam. - Nem csak azért vagyok veled, mert jó vagy az ágyban. Szeretlek, mint eddig még senkit és...

- Nem akarlak elveszíteni – szakítottam félbe remegő hangon, könnyeimmel küszködve.

- Nem fogsz, megígérem neked – húzta feljebb a takarót, majd leoltotta a villanyt. Még hosszú percekig cirógattam mellkasát, mire egyenletes szuszogásának köszönhetően ismét elnyomott az álom.

Másnap a szokásosnál is korábban ébredtem, legalábbis magamhoz képest. Persze Aya már rég ébren volt, s mosolyogva ült le az ágy szélére.

- Jó reggelt – lehelt csókot arcomra.

- Ennél jobb nem kell – mosolyogtam.

- Gyere, hoztam reggelit. Tegnap óta nem ettél...

- Tegnap előtt... - javítottam ki, majd felültem, de megszédültem.

- Baka – állt fel, s behozta a tálcát. - Ha nem eszel rendesen beteg leszel...

- Jól néz ki – mutattam a tálca egyik szélén lévő gyümölcskehelyre. Felnevetett, majd kezébe vette a poharat és egy villát.

- Nyisd ki szád – mosolyogta, miközben egy óriási, tejszínhabos gyümölcshalmazt emelt ki a pohárból, majd felém nyújtotta. Nagyon ízlett ez a könnyed édesség és mohón faltam be minden egyes falatot. Vicces képet festhettünk, de jól éreztem magam. Megint gyerek voltam, akinek jól esik, hogy törődnek vele.

A bőséges reggeli után vidáman mentünk le a megbeszélésre. A főnökünk most is, mint mindig, pontosan érkezett. Mértani precizitással sorolta el napi teendőinket, míg végül rátért a lényegre.

- … a mai napot a Dir en Grey kezdi, s őket követi az Alice Nine és a Screw. Kedden, azaz holnap Miyavi nyitja meg az estét, közvetlen utána a Disgrace lép színpadra. A szerdai napon sajtótájékoztatókat tartunk és interjúkat adtok, majd este a Screw és az AnCafe veszi birtokba a stadiont. Csütörtökön a GazettE mellett újra szerepel majd az Alice Nine, őket pedig az AnCafe váltja fel. A pénteki nap a tiétek. Szombaton az utolsó koncertet a DeG kezdi, majd őket követi Miyavi, a GazettE és az estét végül a Disgrace zárja. Vasárnap késő délután pedig, bérelt buszokkal indulunk tovább Párizsba. Hosszú és fárasztó heteknek nézünk elébe, arra kérek mindenkit, hogy igyekezzen a lehető legtöbbet kihozni magából és csapatából. Sok sikert srácok... - fejezte be közel másfél órás monológját az öreg, s persze hozzátette, hogy minden reggel megbeszélést tart az éppen aktuális fellépőkkel. Nagyot nyújtózkodva álltam fel a székből, s a többieket figyeltem. Keitáék nem akartak várost nézni, jobban vonzotta őket a szálloda hatalmas medencéje, mint a poros utca, így Ayaval kettesben vágtunk neki felfedezni Genfet. Nem tudtuk merre tartunk, csak nekivágtunk a nagy világnak. Rengeteg helyen fordultunk meg, s sajnáltam, hogy otthon felejtettem fényképező gépemet. A Reformátorok fala mellett is elsétáltunk és persze minden szobrot alaposan szemügyre vettünk, de ami igazán érdekelt, az a Genfi tavon, közel 140 méter magasra felszökő Jet d'Eau nevezetű szökőkút volt. Már messziről is lenyűgöző látványt nyújtott, de közelről szinte hihetetlennek tűnt az egész. A világhírű genfi óragyártást szimbolizáló, közel 2,5 méter átmérőjű Virágóra pedig lélegzetelállítóan szép volt. Sokáig sétálgattunk a tóparton, jókat beszélgetve, míg végül betévedtünk egy hangulatos kis kávézóba. Már rettenetesen fáradt és szomjas voltam, hiszen órák hosszat csak gyalogoltunk a városban, de megérte. Fáradtan vetettem magam az egyik kerti székbe, majd nem sokkal később megjelent mellettünk a pincér és felvette a rendelést. Annyira békés volt minden, s jól esett az a tudat, hogy ráérünk, hiszen holnap este kerülünk csak színpadra. Persze azért izgatta a fantáziámat a szálloda medencéje is, de azt majd éjszaka megejtjük Ayaval. Most csak vele akarok lenni, jókat nevetgélni és beszélgetni.

- Felsétálunk a Szent Péter székesegyházhoz? - kérdeztem lelkesen, miután megittam kávémat.

- És mi marad későbbre?

- Nem tudom – vigyorogtam.

- Halasszuk inkább máskorra...

- Rendben – duzzogtam. Ennyit az édes kettesről, meg a romantikáról. - Menjünk vissza a szállodába, fáradt vagyok.

- Sajnálom...

Már nem voltunk vidámak. Egész úton szinte egymáshoz sem szóltunk és ez rosszul esett. Tudom, hogy én kezdtem el duzzogni megint, de nem értettem miért nem akar velem lenni. Épp vacsora idő volt, mire visszaértünk, de nekem valahogy nem volt kedvem enni, így elnézést kértem a többiektől, majd felmentem a szobába. Aya persze vidáman trécselt a srácokkal, mintha mi se történt volna, de én nem tudtam ennyire könnyen venni a délutánt, engem igenis bántott a dolog. Magamra kaptam egy rövidnadrágot, majd elindultam a hotel medencéjéhez. Jól esett kicsit úszni, teljesen kikapcsolt. Sokadik hosszomnál jártam, mikor a medence szélénél megpillantottam a DeG gitárosát, Kaorut. Kicsit meglepődtem, de igyekeztem tudomást sem venni arról, hogy engem bámul. Hosszú percek teltek el így, s lassan egyre zavaróbbá vált fürkésző tekintete. A medence másik végébe úsztam, majd kimásztam a vízből, ám boldogságom nem tartott sokáig, hiszen a törülközőm a Kaoru melletti nyugágyon pihent. Bátortalanul indultam el felé és közben azon agyaltam, mit akarhat tőlem.

- Helló – köszöntem neki, s felvettem a törülközőt az ágyról, majd neki álltam szárítkozni.

- Vizesen jobban festesz – vett fel egy elégedett rókavigyort és tetőtől talpig alaposan szemügyre vett.

- …

- Bocs... Miért nem vagy a többiekkel?

- Ezt én is kérdezhetném...

- De én kérdeztem előbb...

- Nem volt kedvem hozzájuk – vontam meg vállam.

- Tényleg unalmasak néha – gyújtott rá, semmivel sem törődve.

- Megyek, ja ne!

- Ne olyan sietősen – állt elém hirtelen.

- Engedj, kérlek...

- Ne légy már ilyen naaa... - ragadta meg kezem. – Ne mond, hogy csak az énekes fiúkákra buksz.

- Rohadtul semmi közöd hozzá, hogy kire bukom, vagy kire nem, most pedig engedj el!

- Nem! - rántott magához, majd csókolni kezdett. Tiltakozni próbáltam, de nem tudtam szabadulni a szorításából. Erősebb volt nálam jóval. Próbáltam elfordítani fejem, de megragadta állam és nem engedte.

- Eressz el – üvöltöttem rá, mikor végre ajkaink szétváltak.

- Igazán édes vagy – vigyorogta, majd elengedte kezeimet, én pedig azzal a lendülettel húztam be neki egyet.

- Dögölj meg – kiabáltam dühösen, s könnyeimmel küszködve rohantam kifele. Útközben azonban beleszaladtam Ayaba. Megtorpantam, s könnyes szemekkel bámultam rá, majd mikor megpróbált hozzámérni ellöktem magamtól és felrohantam az emeletre. Nem akartam látni senkit, nem akartam, hogy bárki is megérintsen, hogy hozzám szóljon. Magamra kaptam az ágyon még mindig rendezetlenül heverő plédet, majd cigarettámmal a kezembe kiültem a terasz sarkába, gondosan elrejtőzve a székek mögé és csak zokogtam, egyik cigit szívva a másik után...

Nem szólt hozzám és én sem hozzá, pedig nekem végképp nem volt rá okom, de igazából neki sem lett volna, mégis... Nem tudom, mit mondott neki Kaoru, hogy mit hazudozott össze, de nem volt bátorságom ahhoz se, hogy kiálljak magamért. Hibáztam, tudom, de nem én akartam megcsókolni, nem én erőszakoskodtam vele, mégis most én vagyok a rossz...

Eljött a koncert ideje, s mi most is fergeteges sikert arattunk, de ma valahogy elmaradtak az eget rengető fanservicek. Most nem tudtunk úgy érni egymáshoz, mint eddig. Legalábbis Aya nem, én pedig hiába próbáltam neki elmagyarázni a dolgot a zenével, a testbeszéddel, úgy tűnt, nem érti meg. A koncert után fáradtan sétáltam vissza az öltözőbe és nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra és, hogy végre ágyban legyek. Egyedül indultam el az autóhoz, ám amikor ki akartam lépni a stadionból, valaki megragadta a karom és erőszakosan a falnak préselt. Aya volt az. Dühösen meredt rám, majd megcsókolt, de ez a csók teljesen más volt, mint az eddigiek. Durva és lekezelő, majd miután elengedett, hidegen csak annyit suttogott.

- Remélem erre vágytál...

Könnyek gyűltek szemembe, s már készültem megütni őt, hogy végre észhez térjen, de nem tettem. Nem bírtam megtenni. Szerettem őt és soha nem tudtam volna rá kezet emelni. Ökölbe szorítottam kezem, majd sírva elrohantam, bele a genfi éjszakába...