X.

A tokiói koncertek hamar véget értek, s az új dalunk hatalmas őrjöngést váltott ki a közönségből. Végre megmutattuk mindenkinek, hogy vagyunk olyan jók, mint akárki a fellépők közül. A fanservice is tökéletesre sikeredett. Ám utolsó esténk tartogatott még meglepetéseket...

Fél kilenc fele járt az idő. A színpadot most a GazettE uralta, mi pedig már teljes harci díszben vártuk, hogy a srácok befejezzék a műsort. Ahogy ott álltam a porond mellett és figyeltem őket, gondolataim teljesen elkalandoztak, s észre se vettem, hogy mind e közben végig Aoit bámultam. Fantasztikusan jól szerepeltek. Ruki igazán kitett magáért, s hol Reitával, hol pedig Aoival flörtölt, a közönség legnagyobb örömére. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam. Annyira profik voltak, annyira felszabadultak, mintha nem is fellépésről lenne szó. Vajon képes leszek egyszer én is így játszani? Villant át agyamon a gondolat, s közbe Aoi játékát figyeltem. Lenyűgözött a lazasága és furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem tudom, mi volt az oka, ám valamiért hirtelen remegni kezdtem, s a hideg futott végig testemen. Behunytam szemem és vettem egy mély lélegzetet. Szerencsére amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is múlt pillanatnyi rosszullétem. Azt hiszem, mostanában túl sokat aggódom mindenen, aminek, valljuk be őszintén, meg van a maga oka. Nagyon nehéz heteken vagyunk túl Ayaval, s bár próbálom nem mutatni, érzem, hogy megviseltek a történtek. Talán, ha véget ér a turné lesz időm kipihenni a fáradalmakat, de addig nem foglalkozhatok ezzel. Nem lenne fair a többiekkel szemben. Most az első és legfontosabb a banda, és, hogy bebizonyítsuk a PS Company-nak, hogy igenis jól döntöttek, mikor minket is meghívtak a turnéra.

A konferanszié élesen csengő hangja rángatott vissza a valóságba, s elmosolyodtam. A GazettE épp akkor vonult le a színpadról, én pedig, mint valami tizenéves rajongó tapsoltam meg őket a közönséggel együtt.

- Jók voltatok – nyújtottam oda jobbomat Aoinak.

- Köszi – fogott velem kezet mosolyogva. - Sok sikert nektek.

- Szükségünk is lesz rá – vigyorogtam zavartan. - Rendesen feladtátok a leckét.

- Nico! - kiabált nekem Aya.

- Mennem kell – fordultam vissza a gitáros fele.

- Ja ne!

- Ja ne – intettem, s odarohantam a többiekhez, még épp időben. Pár másodperccel később már hatalmas tapsvihar kíséretében foglaltuk el helyünket odafent. Egy régi dalunkkal kezdtünk. Az első olyan melankolikus számmal, melyet még én írtam a bandának. Aya az egyik lágyabb ütemnél, fenekem megmarkolva, hozzám simult, hatalmas sikoltozást kiváltva ezzel a női közönségből. Ám a dal nem sokkal később véget ért, s helyét egy ritmusosabb szám vette át. A rajongók tomboltak, ami nagyrészt kedvesemnek volt köszönhető. A sokadik pörgősebb dallamokat játszottuk, mikor Aya a mikrofonállványt megragadva, olyan mozdulatokkal táncolta körbe azt, hogy még egy hivatásos go-go girl is simán megirigyelhette volna. Szó mi szó, engem is sikerült meglepnie és megborzongtam attól, ahogy kedvesem nyelvével játékosan végigsimított a fém rúdon. Ha nem fanservice lenne, és nem tudnám, hogy koncerten vagyunk, akkor tuti odamennék hozzá és... De ezt most nem tehetem meg, még nem, ám nagyon megkívántam őt abban a pillanatban, s minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy véletlenül se rontsak el egy akkordot se. Lehunytam szemem és ismét vettem egy mély lélegzetet...

Az előadás vége fele közeledtünk, s mivel ez volt az utolsó tokiói koncertünk, ebben a turné sorozatban, így ismét egy meglepetéssel készültünk a közönségnek. Újra felcsendültek gitáromon azok a dallamok, melyeket eddig csak a próbaterem falai hallhattak. Minden tökéletesen ment, ahogy akkor is. A végső szócsata a két szerelmes között, az, hogy Aya mögém lépve átkarolta nyakam, majd az utolsó dallamoknál elvágta torkom, én pedig a földre rogytam. Hirtelen csend és sötétség telepedett az egész stadionra, s csak egyetlen reflektor világított meg kettőnket, majd a közönség hangos üvöltözésbe és füttykoncertbe kezdett. Fergeteges sikerünk volt. A rajongók percekig hevesen tapsoltak és kiabáltak nekünk, mi pedig megköszönve nekik mindent, meghajoltunk és vidáman integetve levonultunk a színpadról. Épphogy leértünk megragadtam Aya karját és nem törődve senkivel, az egyik sötét helyiség felé kezdtem el vonszolni. Most még a gratulációk sem izgattak, majd Ryu és Keita fogadja őket, nekem más fontos dolgom van, ami nem tűr halasztást.

- Mi ütött beléd? - kérdezte meglepetten, de nem válaszoltam neki. Körbepillantottam. Egy lélek sem volt a közelben és az öltözőktől is elég távolra sikerült keverednünk, így megragadtam őt, s a mellettünk lévő falhoz szorítottam.

- Kívánlak – hajoltam egészen közel hozzá, hogy ajkaink szinte már súrolták egymást.

- Nico kérlek, nem... - súgta, de nem hagytam, hogy befejezze a mondatot és csókolni kezdtem. Tudtam jól, mit akar mondani, de most nem akartam ezzel foglalkozni. Nyelvünk vad csatát vívott, miközben térdemmel ágyékát simogattam, s kezem mellkasán pihent. Éreztem, hogy egyre szaporábban veszi a levegőt, így nem húztam az időt tovább. Térdem kezem követte, mely lassan megszabadította őt nadrágjától és utat törve magának kényeztetni kezdte. Ajkaim most nyakát és fülét vették célba, ő pedig vállamra borulva halkan nyögdécselni kezdett. Édes volt, ahogy próbálta elfojtani kiáltásait, miközben kezei, melyek eddig karom szorították, elindultak saját felfedező útjukra, s egy gondolattal később már övemet és nadrágomat tépték le rólam vadul. Még sosem hallottam őt ennyire édesen szuszogni és ez megmosolyogtatott.

- Szeretlek – búgtam fülébe kéjes hangon, s játékosan beleharaptam fülcimpájába. Remegve nyögött fel ismét és megcsókolta nyakam. Megborzongtam ajka érintésétől és attól, ahogy ujjai hirtelen merev férfiasságom köré fonódtak, s őrjítő lassúsággal kényeztetni kezdtek. Megremegtem a testemet elöntő melegségtől és egy halk kiáltás hagyta el ajkaim. Vágytam rá, kívántam őt, sőt mi több akartam, egyre jobban és jobban. Már egyikünket sem érdekelte hol vagyunk és, hogy bármelyik pillanatban megláthat minket valaki. Ayat akartam, ő pedig engem, s ezt hamar tudtomra is adta. Nem finomkodott tovább, nem játszadozott velem. Megragadta karom és megcsókolt, majd egy laza, de annál erőteljesebb mozdulattal megfordított és a falhoz lökött. Hátam a hűvös betonnak ütközött és akarva akaratlanul is felszisszentem. Aya azonban tudomást sem vett rólam, csak csókolt szenvedélyesen. Elmosolyodtam. Már nem bírtam tovább ezt a tétlenséget. Ha sokáig húzza az időt, még tényleg lebukunk. Átkaroltam nyakát és magamhoz húztam, ő pedig fenekem megmarkolva az ölébe kapott, majd a mellettünk üresen álldogáló asztalkára ültetett. Kicsit furcsa volt a helyzet, de jelen pillanatban nekem sem lett volna jobb ötletem, így térdeim engedelmesen felhúzva vártam, mi lesz kedvesem következő lépése. Éreztem, ahogy feljebb tűri felsőmet, s forró lehelete megcirógatta bőrömet. Ilyenkor meg tudnék őrülni tőle és ő ezt nagyon is jól tudja, azért csinálja. Ismét felnyögök, mikor végre megérzem ajkai puha gyűrűjét magam körül, mely játékosan repít egyenesen a pokol felé, egy megállíthatatlan lavinát indítva el bennem ezzel. Lehunyom szemem és bevillan az a kép, ahogy a színpadon nyelvével végigsimította a fémrudat. Ez persze csak olaj az amúgy is heves lánggal égő tűzre és már azon imádkozom, hogy minél előbb megkaphassam őt, mikor hirtelen felszisszenek, s erősen az asztal szélébe kapaszkodom. Nem mozdul, csak várja némán, hogy megszokjam őt magamban, de még mindig érzem a feszítő kint, mely erősebb, mint eddig bármikor, s egy könnycsepp gördül le arcomon. Mellém támaszkodik és nyelve elindul felfedezni nyakamat és ajkaimat, minek következtében újra szaporábban kezdem venni a levegőt. A fájdalom is lassan múlni kezd, s újra átveszi helyét az édes gyönyör. Lábaim dereka köré fonom, megadva neki a jelet, hogy folytathatja. Lassan ringatni kezdi csípőjét, ezzel újabb nyögéseket kicsalva belőlem. Érzem, hogy még mindig bátortalan, hogy visszafogja magát.

- Nhe... jhátssz... vhelem... - lehelem kéjtől remegő hangon, s közben nyakát átkarolva húzom magamra ismét, hogy ajkaink újabb vad csatába kezdhessenek. Gyorsít a tempón, én pedig a megint rám törő gyönyörnek köszönhetően próbálok nem mély barázdákat vájni hátába. Mindketten felnyögünk, már nem tudunk uralkodni tetteinken. Testünk egymásnak feszül és kéjtől remegve adjuk át magunkat a végső beteljesülésnek. Szaporán kapkodva a levegőt csúsztatom le kezeimet hátáról vállaira, s zihálva húzom magam felé, hogy megcsókolhassam.

- Mennünk kéne – mondja még mindig remegő hangon, mikor ajkaink elválnak egymástól.

- Rendben – mosolygom, s igyekszem lemászni az asztalról, hogy rendbe szedjem magam. Már előre sajnálom a kellékeseinket, de majd áttörlöm vizes ruhával a cuccot, mielőtt odaadom nekik...

Fáradtan léptünk be az ajtón, s nem volt kedvem semmihez, csak egy kiadós alváshoz. Persze Aya más programot tervezett éjszakára és egy percig sem titkolta, hogy mire készül ellenem. A konyhában álltam és éppen kávésbögrém mosogattam el, mikor mögém lépve átkarolta derekam és nyakamat kezdte el csókolgatni. A hideg is kirázott, ahogy forró ajkai megcirógatták bőrömet, s halkan felnyögtem.

- Akarlak Nico – lehelte fülembe a szavakat kéjtől remegő, búgó hangon. Én is kívántam őt, de ugyanakkor fáradt is voltam, viszont semmi kedvem sem volt megbántani kedvesem. Felé fordultam.

- Én is téged – súgtam ajkaira mosolyogva. - Bent találkozunk – kacsintottam rá játékosan és elindultam a szobába. Éreztem, hogy engem figyel és ez mosolygásra késztetett. Ledobáltam magamról ruháim és bebújtam az ágyba. Jól esett lefeküdni és végre behunyni szemeimet. Ekkor hallottam meg Ayat, amint bejött és neki állt levetkőzni ő is. Nem volt erőm ránézni. Bebújt mellém és átölelt. Ajkai apró csókokkal kényeztették mellkasomat, miközben keze óvatosan becsúszott a takaró alá és megpihent ágyékomon. Abba maradtak a csókok, én pedig kedvesemre pillantottam, aki édesen szuszogott mellkasomra borulva. Elmosolyodtam. A fáradtság úgy látszik rajta is elhatalmasodott. Gondosan betakargattam mindkettőnket, majd leoltottam a kislámpát, s egy puszit nyomva Aya homlokára lassan engem is elnyomott az álom...

Iszonyatos csörömpölésre ébredtem reggel. Az ébresztőóra és a telefon szinte egyszerre kezdett el csörögni az éjjeli szekrényen. Felültem. Aya még mélyen aludt mellettem, én pedig álmosan emeltem fülemhez mobilomat.

- Igen?

- Gáz van – hallottam meg Ryu hangját a vonal másik végén.

- Mi történt?

- Nem telefon téma. Be tudnátok jönni a lemezkiadóba?

- Fél óra és ott vagyunk – tettem le a készüléket és azon agyaltam, mi történhetett, ami ennyire nem tűr halasztást, viszont telefonban sem lehet elmondani. Kimásztam az ágyból és még mindig álmosan pillantottam az órámra. Fél nyolc volt. Mi a francért nem alszanak ezek ilyenkor még? Hisz a főnökünk is csak kilencre jár dolgozni. Ásítottam egy nagyot és Ayahoz bújtam.

- Jó reggelt kedvesem – mosolyogtam rá, miközben arcát simogattam, ő pedig álmosan nyitotta ki szemeit és értetlenül meredt rám.

- Jó reggelt – motyogta.

- Készülődj kicsim, be kell mennünk a lemezkiadóba.

- Mi történt? - ült fel az ágyban.

- Nem tudom, de Ryu azt mondta fontos.

- Értem - kelt ki az ágyból és nekiállt felöltözni. Én is így tettem, majd kocsiba ültünk és elmentünk a PS Company irodájába. Alig volt bent valaki az épületben, ami egy cseppet sem lepett meg, hisz általában nyolc, fél kilencre járt mindenki dolgozni. A lifthez sétáltunk és elindultunk felfelé, a második emeletre. Rossz érzésem támadt és valami hirtelen nyugtalanítani kezdett. Remegve nyomtam le a próbaterem kilincsét, majd beléptünk. Ryu és Keita az asztalnál ültek és gondterhelten bámulták az előttük heverő újságot.

- Ezt mivel magyarázod? - tolta elém a napilapot Ryu, mikor leültünk velük szembe. Kezembe vettem. A címlapon óriási fekete betűkkel a következő kérdés szerepelt:„Mi van Aya és Nico között? Vajon tényleg csak a színpadon szeretők?” Mellette pedig egy fanservices kép virított, amin épp Ayaval csókolózunk.

- Ez csak egy koncerten készült felvétel. Ezzel még nem igazán tudnak minket sarokba szorítani... - mosolyogtam.

- Lapozz a negyedik oldalra – javasolta Keita. Úgy tettem, de amit ott találtam, már cseppet sem tudott felvidítani. A negyedik és ötödik oldal tele volt Aya és az én képeimmel, melyek nagy része ugyan a színpadon készült, ám akadt köztük olyan is, ahol csak mi ketten voltunk, egymás karjaiban, félreérthetetlen helyzetben, pont úgy, ahogy tegnap is. Ledermedtem, mikor a jobb alsó sarokban megpillantottam az előző este összehozott együttlétünk egyik aprócska mozzanatát.

- Hamisítvány – nyögtem és az asztalra dobtam az újságot.

- Nico... - fogta meg Aya a kezem.

- Mit csináljunk? - kérdeztem lesütött szemekkel.

- Beszéljünk a főnökkel – javasolta Ryu.

- Ha megtudja, vége a Disgracenek – leheltem.

- Nem fogja megtudni... Kiállunk mellettetek, a képekről meg majd azt mondjuk, hogy remek hamisítványok, de muszáj lesz tisztázni az ügyet a sajtóval, és nektek is vigyáznotok kell. - Biztatott Ryu.

- Nem akarok magyarázkodni, nem akarok bujkálni senki elől. Mért baj az, ha kér ember szereti egymást? Attól még ugyanúgy tudok gitározni, csak, Uram bocsánat, nem a nőket szeretem.

- Én megértem mit érzel, de gondolj kicsit a bandára is – folytatta.

- Állandóan csak rá gondolok Ryu – szorítottam ökölbe kezeimet. - Erre jön valami mitugrász és keresztbe tesz nekünk. A kutyát sem érdekli, mennyi mindenen megyek keresztül nap, mint nap. Hogy mennyire nehéz nekem így. Legszívesebben világgá kürtölném, hogy Aya a mindenem, de nem tehetem, mert itt a Disgrace. Nem akarok senkit bajba keverni és mégis mindig minden balul sül el. Ebből már elegem van. Belefáradtam. Mindig csak mások számítottak, mindenki előbbre való volt a saját érdekeimnél és ezt kapom, hát köszönöm szépen... - halkult el hangom hirtelen és szememből patakokban kezdtek folyni a könnyek. Láttam rajtuk, hogy ledöbbentek. Még sosem láttak sírni, ők nem. Az egyetlen ember, aki ismerte könnyeim az Aya volt mindig is, de már nem érdekelt. Ha ezért gyengének tartanak hát tessék. Egy cseppet sem számít, mit gondolnak rólam. Aya szorosan magához ölelt, s hátam simogatva nyugtatni próbált.

- Ne haragudj kérlek – sóhajtotta Ryu. - Tényleg fogalmam sincs arról, mit érezhetsz, de szeretném, ha minden rendben lenne újra. Ha kell mind a ketten veletek megyünk a főnökhöz.

- Beszéltetek már vele? - kérdezte Aya Ryut, még mindig engem ölelve, én pedig fejem vállára hajtva bámultam magam elé.

- Keita felhívta reggel az újságcikk miatt. Azt mondta, hogy fél kilencre idejön és megbeszéljük a továbbiakat.

- Mérges volt?

- Nem igazán, ha azt nézem elég higgadtan kezelte a dolgokat – szólalt meg Keita.

- Akkor még reménykedhetünk – sóhajtottam.

- Minden rendben lesz Nico. Ígérem, nem hagyjuk, hogy emiatt kitegyék bármelyikőtöket is a bandából – mosolygott rám Ryu, én pedig hálás voltam nekik amiért kiálltak mellettünk. A főnök is pontosan érkezett, s menedzserünkkel az oldalán lépett be a próbaterembe, majd bezárták maguk mögött az ajtót. Már nem volt kedvem tovább színlelni. Elegem volt a folyamatos rettegésből, hogy valaki meglát minket, így, bár a többiek megdöbbentek, de bevallottam mindent nekik.

- … tudom, hogy nem lenne szabad, és a cég nem néz jó szemmel egy ilyen botrányt, de szeretem Ayat, s csak remélni tudom, hogy ő is viszont szeret, ám, ha ez azt jelenti, hogy valamelyikünknek távoznia kell a bandából, akkor én magamra vállalom ezt a felelősséget.

- Nico, kérlek... - szólalt meg mellettem Ryu.

- Nem Ryu, ennek már nincs semmi értelme.

- Baka, ez nem csak a te felelősséged – szidott meg Aya.

- Elég legyen ebből – mordult fel az öreg. - Senki nem megy sehova. Nem vagyok boldog ettől, de nem is mondhatom meg nektek, kibe szeressetek bele. Délutánra összehívok egy rendkívüli sajtótájékoztatót. A mai technikával könnyű egy ilyen hamisítványt összehozni...

- Köszönjük – suttogtam kicsit megkönnyebbülten.

- Viszont arra kérnélek titeket, hogy igyekezzetek ezt a szerelmet egy darabig még eltitkolni...

- Úgy lesz – felelte Aya.

- Akkor, délután... Ja és még valami. Holnap értekezletet tartunk a turnéval kapcsolatban. Kérlek titeket próbáljatok meg időben ideérni, hisz tudjátok, hogy másnap már indulunk tovább Svájcba - állt fel székéből, majd kisétált menedzserünkkel együtt. Örültem, hogy ennyivel megúsztuk és kicsit meg is lepődtem, hogy ilyen könnyen ment, de ez most nem tudott foglalkoztatni. Gitáromhoz léptem és játszani kezdtem. A többiek is csatlakoztak hozzám, hiszen ha már itt voltunk, legalább értelmesen töltsük el az időnket...

A sajtótájékoztató viszonylag gördülékenyen zajlott, bár néha nehéz volt válaszolni a riporterek érdekesebbnél érdekesebb kérdéseire, de persze Ryu és Keita is tagadták, hogy lenne köztünk bármi is Ayaval, így miután véget ért az egész mizéria, fáradtan tértünk haza. Másnap a sajtó két oldalas cikkben ítélte el a fényképek küldőjét és egyszerű rágalmazásnak titulálta az egész történetet. Végre fellélegezhettünk, bár bennem még mindig ott volt a tüske. Rengeteg rajongói levelet kaptunk, azzal kapcsolatban, hogy mellettünk állnak és akadt köztük jó pár olyan ember is, aki azt sem bánná, ha tényleg együtt lennénk. Bevallom, jól estek ezek a biztatások és új erőt adtak nekem a folytatáshoz, így vasárnap reggel vidáman szálltunk fel a gépre és vettük célba első európai állomásunkat, Genfet.