VII.

A teraszon ültem és bámultam a csillagokat, miközben mélyet szippantottam cigarettámból. Teljesen belemerültem gondolataimba. Egész nap a várost jártuk és rengeteg templomot megnéztünk, melyek régi, fájó sebeket téptek fel. Azokon a helyeken eszembe jutott anya, és elgondolkoztam, vajon mit gondolna rólam, ha most látna. Vajon megértene és elfogadná, hogy egy másik férfit szeretek? Vagy hogy a szürke irodai munka helyett a zenélést választottam? Mindegy, ezekre már valószínűleg sosem kapok választ, csak remélni tudom, hogy büszke rám, azért amit elértem. Olyan régen történt már, hogy itt hagyott minket, mégis fáj még mindig. Könnyes szemekkel jut eszembe, hogy ölelt magához régen és mennyire kedvesen mosolygott mindig. Hiányzik a mosolya, az ölelése, hisz csak gyerek voltam, mikor meghalt. Rengeteg szép emlék jutott még eszembe vele kapcsolatban és észre se vettem, hogy Aya leül mellém. Csak kedvesen búgó hangja rángatott vissza a valóságba.

- Mi a baj?

- Semmi – mosolyodtam el és letöröltem könnyeimet.

- A semmiért nem szokás sírni – hajtotta fejét vállamra és combom simogatta.

- Csak anya jutott eszembe. Még mindig rettenetesen hiányzik, pedig...

- Mi történt?

- Nyolc éves voltam, mikor váratlanul megbetegedett, majd pár héttel később a kórházban meghalt. Az orvosok sem tudták megmagyarázni, hogy mi volt, ami elvitte.

- Sajnálom...

- Tudod, néha nagyon nehéz volt. Azt hittem, senki nem szeret már ezen a világon, aztán jöttél te... - leheltem csókot homlokára.

- Nico...

- Van kedved visszamenni a városba?

- Mire gondolsz?

- Csak kedvem támadt szórakozni egyet.

- Ha van kedved, menjünk – mosolyogta.

- Rendben – álltam fel és őt is felsegítettem, majd mindketten visszamentünk a faházba készülődni. Magamra kaptam egyik farmerom és egy pólót, s megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy Aya sem vitte túlzásba az öltözködést. Igazából rajta sem volt más ruha, mint amit tőle megszoktam. Fekete farmer, fekete, hosszú ujjú pólóval. Meg kell hagyni, jól állt neki, de szerintem ezzel ő is tisztában volt, s egy percig sem tudtam levenni róla tekintetem. A fekete felső remekül kihangsúlyozta izmos felső testét és magabiztos megjelenést kölcsönzött neki. Persze mondanom sem kell, hogy gondolataim megint elkalandoztak és belepirultam, abba, ahogy elképzeltem, mit tennék vele, ha most az ágyamba lenne.

- Mehetünk? - tette kezét vállamra.

- Igen – tértem magamhoz ábrándozásaimból és zavartan rámosolyogtam, majd lassan felsétáltunk a szállodába, hogy valami járművet kerítsünk magunknak. Szerencsére a recepciós igen segítőkész volt és azonnal felajánlotta, hogy hív nekünk egy taxit, ami bevisz minket Larnacaba, így alig fél óra elteltével, ismét a belváros utcáit róttuk. Lenyűgöző látványt nyújtott a város éjszaka is, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve berángattam Ayat egy hangulatos kis étterembe, majd beültünk a sarokba az egyik eldugott kis asztalhoz. Pár perccel később egy mosolygós pincér állt meg mellettünk. Nem voltam éhes, csak Ayat akartam meglepni valami különlegességgel, így rendeltem két kávét és kikértem az étlapot. A megszokott ételek mellett, rengeteg újdonság és mediterrán finomság szerepelt az étlapon, melyekről még csak hallani sem hallottunk soha, de bátran belevágtunk az új ízek felfedezésébe. Szó ami szó, elég érdekesen sült el a vacsora, de legalább remekül éreztük magunkat. Viszont azt bátran kijelenthetem, hogy nem sűrűn fogunk enni helyi specialitásokat. Alig egy óra elteltével már újra a szabadban voltunk, és nevetgélve vettük nyakunkba ismét a várost. Nagyon sok étterem, kávézó és szórakozóhely mellett elhaladtunk, de valahogy egyik sem fogott meg igazán.

- Menjünk le a tengerpartra – javasoltam.

- De szórakozni akartál, nem?

- Meggondoltam magam – vigyorogtam.

- Tudni se akarom mi jár a fejedben...

- Most miért?

- Mert megint valami perverz dologra gondolsz...

- Nem is vagyok perverz...

- Nem?

- Hát nem... - mondtam durcásan és kinyújtottam rá nyelvem.

- Baka – borzolta össze hajam és nevetni kezdett. Jól esett ismét kettesben lenni vele. A tengerparton egy lélek sem volt szerencsénkre, így kéz a kézben sétálgathattunk a még mindig meleg fövenyen. Nem szóltunk egymáshoz, felesleges volt. Most az egyszer úgy éreztem, mindent megkaptam, amire csak vágyhatok ezen a világon, ám valamiért mégsem volt teljes a boldogságom. Valami még mintha hiányzott volna, bár lehet csak az a bajom, hogy újra eszembe jutott anya halála. Talán még mindig az ő beleegyezését várom. Megálltam. A meleg esti szellő megcirógatta arcom és egy megkönnyebbült sóhajjal meredtem a lágyan ringatózó tenger felé. Aya lépett elém másodpercekkel később és szorosan átölelt.

- Aya – bontakoztam ki öleléséből.

- Hm?

- Kapj el, ha tudsz – nyújtottam ki rá nyelvem és kezdtem el szaladni a másik irányba.

- Na várj csak – futott utánam.

- Lassú vagy – incselkedtem, ám hirtelen megbotlottam valamiben és sikeresen hasra estem. - Bassza meg – morgolódtam, majd hanyatt fordultam.

- Jól vagy? - hajolt fölém Aya lihegve, én pedig elkaptam őt és magamra rántva vadul csókolni kezdtem. - Menjünk haza – súgta mosolyogva, mikor ajkaink eltávolodtak egymástól. Na persze azt egyikünk sem gondolta, hogy hazajutásunk nem lesz épp a legegyszerűbb. Már órák óta bolyongtunk a kihalt utcákon, taxit keresve, de hasztalan. A legtöbb szórakozóhely rég bezárt és azok sem voltak biztatóak, amiket még nyitva találtunk, mégis valahogy haza kellett keverednünk. Beléptem hát az ajtón és egyenesen a bárpult felé vettem az irányt. Nem sokan voltak már a helységben, mégis valami rossz érzés fogott el. Percekkel később a csapos álmosan sétált oda hozzám.

- Mit adhatok?

- Van telefon?

- Hátul a mosdóknál – intett fejével a baloldali sarok fele.

- Köszönöm – mondtam, és megindultam, hogy taxit rendeljek magunknak. Örültem, hogy este eltettem azt a cetlit, amit a recepciósunk adott, arra az esetre, ha késő éjjel nem találnánk semmi járművet vissza a szállodába. Nekidőltem a készülék melletti falnak és tárcsázni kezdtem. Ugyan nem igazán tudtam, hol is vagyunk, de a pultos, látva bizonytalanságom, kisegített a bajból.

- Az nem a maga barátja? - lökte meg kezem, miután letette a telefont és az ajtó felé mutatott. Három alak ácsorgott az ajtó előtt és dulakodtak. A hirtelen jött felismerés, hogy Aya is ott van, ledermesztett és másodpercekig mozdulni sem bírtam, majd mikor végre feleszméltem, nem törődve semmivel rohantam ki az épület elé. A két fickó ekkor elszaladt.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva és remegő kézzel simítottam végig sápadt arcán.

- Jól – lehelte, még mindig szaporán kapkodva a levegőt, majd összeesett. Épphogy sikerült elkapnom, s a földre fektetve azonnal mentőért kiabáltam. Csurom vér volt a pólója. Óráknak tűnt a várakozás, amíg végre megérkezett a mentő. Míg az orvosok ellátták őt, addig engem az egyik ápoló próbált kifaggatni a történtekről, persze nem járt sikerrel, hisz nem sok mindent láttam az egész verekedésből, ráadásul Ayaval kapcsolatban sem tudtam nekik használható dolgokkal szolgálni, hiszen, mióta együtt vagyunk, még nem volt erre szükség. Nem sokkal később már a mentőautóban száguldoztunk a kórház felé. Rettentő gyorsan zajlottak az események, én pedig értetlenül néztem, hogy mi történik körülöttünk, majd miután egyedül maradtam a kórház folyosóján, kezembe temetve arcom, az egyik székre rogytam és halkan zokogni kezdtem. Fogalmam sincs mennyi idő telt el így, mikor valaki megfogta vállam és angolul kezdett el hozzám beszélni. Nem értettem mit akar, csak meredtem rá bambán, kisírt szemekkel, ám mikor megfogta kezem és vezetni kezdett az egyik kórterem felé, már sejtettem mindent. Bátortalanul léptem be a szobába és lassan megindultam az ágy fele. Aya még aludt. Leültem mellé és megfogtam kezét. Felelősnek éreztem magam a történtekért, s iszonyatosan fájt, hogy így kell látnom őt. A sírás kerülgetett megint. Rettegtem attól, hogy elveszítem és mindenem remegni kezdett. Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha valami történne vele. Ekkor eszembe jutott az apartmanban már biztosan békésen alvó Ryu és Keita. Ha megtudják mi történt, engem megnyúznak. Hát még, ha a főnök fülébe jut minden. Azt nem teszem zsebre, amit tőle kapok. Csak egyszer lennék képes megülni a seggemen nyugodtan. Akkor most nem lennénk itt és Aya... Nem bírom tovább. Az ágyra borulva újra zokogni kezdek.

- Nico... - hallom meg a mézédesen búgó hangot, de nem tudok ránézni, csak zokogok tovább, mint egy kisgyerek. - Semmi baj kicsim, kérlek... - suttogja lágyan, ám én még mindig nem vagyok képes szemébe nézni. Lassan azonban megnyugszom, úgy érzem nincs több könnyem, amit elhullajthatnék már. Érzem, ahogy mocorogni kezd az ágyon, felül és kezét, mely eddig párnámul szolgált, óvatosan kihúzza alólam, majd fejem kezdi el simogatni nyugtatóan. Megremegek. Még mindig nincs bátorságom, ahhoz, hogy ránézzek, de ha ez így megy tovább előbb utóbb úgyis megunja.

- Hogy vagy? - lehelem halkan.

- Remekül – feleli vidáman. - Az orvosok azt mondták, hogy még pár órát itt tartanak, de utána akár haza is mehetek.

- Mikor beszéltél te orvossal? - meredek rá döbbenten.

- Csakhogy végre rám nézel – mosolyogja. Zavarba jövök, mintha kimaradt volna egy fejezet az életemből. Nem értem az egészet. - Nem beszéltem eggyel sem - dörzsöli meg tarkóját zavartan, majd megnyomta az éjjeli szekrényen heverő nővérhívót. Pár perccel később egy idős orvos lépett be az ajtón, egy ápoló kíséretében és gondosan vizsgálgatni kezdte Ayat és a sérülését. Megint nem értettem semmit a beszélgetésből, de rajtam kívül mindenki nevetni kezdett a kórteremben. Tudtam, hogy jobban meg kellett volna tanulnom angolul, de most inkább más érdekelt. Kérdőn pillantottam hát kedvesemre.

- Gomenne – mondta még mindig vigyorogva. - Pár óra és itt hagyhatjuk ezt a helyet. A doki pedig üzeni, hogy nyugodj meg, mert még egy darabig biztosan nem szabadulsz meg tőlem.

- Nem is akartam – motyogtam durcásan.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek – simogatta meg arcom, miután az orvos és a nővérke is távozott.

- Sajnálom, hogy miattam kerültél ide... - leheltem.

- Nem a te hibád volt. Menjünk inkább vissza a szállodába. Ha Ryu és Keita nem találnak minket a faházba, tuti fellármázzák fél Ciprust.

- Na igen, ismerve Ryut, fél órán belül minket keresne még az FBI is – vigyorogtam. - De mit mondunk nekik?

- Semmit – vonta meg a vállát.

- De...

- Valahogy majd kimagyarázzuk, a többiről meg elég, ha csak mi ketten tudunk. Tudod milyen a főnök? Nincs kedvem egy karcolás miatt egy több órás fejmosáshoz...

- Ezt valahogy megértem, de biztos jó az, ha ilyen hamar visszamegyünk?

- Elvileg összefoltoztak, – nézett le a kötésre – majd odafigyelek, hogy ne legyen baj – kacsintott rám játékosan. Nem tehettem mást, beleegyeztem. Segítettem neki felöltözni, majd óvatosan átkarolva elindultunk vissza a szállodába. Szerencsére a taxi rendelés most sokkal könnyebben ment, mint éjjel, így közel fél óra kocsikázás után, már a szálloda előtt álltunk ismét. Nem volt kedvem bemenni az épületbe, főleg azok után, ahogy kinéztünk mindketten. Az én felsőm csupa vér volt, Ayaé pedig egy hosszanti csíkban végighasítva lógott rajta. Lehet nem a sétálás volt a megfelelő módszer, de jobb ötletem nem támadt, hogy visszakeveredjünk a faházunkhoz. Ayara pillantottam. Rettenetesen sápadt volt és láttam rajta, hogy nincs jól. Leültettem az ágyra, lehúztam róla felsőjét és egy másikat adtam rá, majd apró csókot lehelve homlokára befektettem őt az ágyba. Nem akartam mást csak egy forró zuhanyt, de azt most mindennél jobban. Megszabadultam ruháimtól és bevetettem magam a fürdőbe. Jól esett, ahogy a forró víz végigfolyt testemen, majd percekkel később egy szál törülközőbe másztam be a szobába, hogy megnézzem kedvesem. Elmosolyodtam. Aya a takarót nyakig magára húzva aludt békésen az ágyban. A szekrényhez léptem és belebújtam egy másik göncömbe. Nagyot nyújtózva indultam el az asztalhoz cigarettámért, mikor hangos kiáltással Ryu lépett be a bejárati ajtón.

- Jó reggelt hétalvók, hasatokra süt a nap – vigyorogta.

- Ne kiabálj, Ayanak még pihennie kell...

- Mért, mi van vele?

- Valamivel elrontotta a gyomrát – füllentettem és mindketten kisétáltunk a teraszra, majd rágyújtottam.

- Akkor gondolom nem jöttök le a partra focizni egyet – mondta lehangoltan.

- Menjetek csak, megvárom míg felébred és utána lenézünk – mosolyogtam.

- Hát akkor... Ja ne!

- Ja ne! Érezzétek jól magatokat – ültem le a lépcsőre. Egyik cigit szívtam a másik után, miközben folyton csak az éjjel történtek jártak eszembe. Örültem, hogy ennyivel megúsztuk, de ugyanakkor féltem is, hogy mi lesz majd, ha visszatérünk Japánba. Egy ilyen sérülést nem olyan könnyű elrejteni bárki elől is, de bíztam Ayaban. Órák teltek el, mire újra visszamentem a házba, hogy egy kávét készítsek magamnak, s majdnem eldobtam a bögrét a kezemből, mikor hirtelen megjelent Aya az ajtóban.

- Semmit se aludtál tegnap óta – jegyezte meg.

- Nem vagyok fáradt... - mosolyogtam.

- Alig állsz a lábadon Nico, gyere, feküdjünk le kicsit – nyújtotta felém kezét kedvesen.

- Rendben.

Bementem vele szobánkba, majd óvatosan bebújtam mellé a takaró alá. Átölelt és simogatni kezdte hátam. Annyira meg tudott nyugtatni a közelsége. Mélyet szippantottam bódító, kellemes illatából, s szorosan hozzábújva lassan elnyomott az álom...

Utolsó éjszakánkat töltöttük a szigeten. Örültem, hogy holnap végre hazautazunk, bár meg kell hagyni, elég kellemesre sikeredett ez a nyaralás, még ha a vége ilyen rosszul is sült el. Ryu és Keita különleges estét terveztek mára és nekem is volt egy meglepetésem számukra. Kellemes időnk volt. Nevetgélve ültük körbe a tábortüzet és jókat beszélgettünk. A megfelelő időt vártam, hogy gitáromért menjek. Tudom, arról volt szó, hogy ebben az egy hétben nem foglalkozunk sem munkával, sem zenéléssel, de sosem tudtam elszakadni kedvenc hangszeremtől. Ez nálam amolyan bolondos szokás volt. Bárhova is mentem, a gitár mindig velem volt és erről az egyről senki kedvéért nem voltam hajlandó leszokni. Csend telepedett körénk, itt volt a megfelelő pillanat. Felálltam, majd kihoztam gitáromat és újra visszaültem a srácok mellé. Meglepődtek, de nem szóltak semmit, csak kíváncsian várták, mi fog történni. A húrok közé csaptam, majd halkan énekelni kezdtem.

-...Itoshii egao ni kokoro ugokashita, Boku wa kimi no subete nado shitte wa inai darou, Cukareta hinori, namida kuregata... - zengte a lágy dallamokat, a csendes parti éjszaka én pedig szemem behunyva ismételgettem a refrén utolsó pár sorát, míg végül az utolsó szomorú akkordok is elhalkultak. Ayara pillantottam. Szemeit könny áztatta. Tudta, hogy neki szólnak a sorok, hogy megint érte sírt fel gitárom húrja.

- Aisiteiru Nico – súgta felém a szavakat, én pedig mosolyogva hajoltam oda hozzá és megcsókoltam, már nem érdekelt, hogy ott van Ryu és Keita, már csak ő számított és az, hogy velem van.

Hamar aludni tértünk aznap éjjel, s másnap kicsit szomorúan vettünk búcsút a faházaktól. A reptér már megszokott volt, mint ahogy az ott töltött pár órás várakozás is, majd fájó szívvel, de végre megkönnyebbülten szálltunk fel a gépre, mely alig húsz perccel később komótosan szelte át az azúrkék eget...