VI.

A koncert fergeteges sikert aratott, mégis éreztem, hogy Aya még mindig nem dolgozta fel az akkor történteket. Sokszor felriadt éjszakánként, s csak órákkal később sikerült visszaaludnia. Segíteni akartam neki, de nem tudtam. Orvosról hallani sem akart, főleg nem dilidokiról. Mégis tudtam jól, hogy jobban járna, ha beszélne valakivel erről az egészről. Nem bírtam nézni ahogy szenved.

Kora délelőtt volt. A főnök egy rendkívüli megbeszélést hívott össze, mi pedig izgatottan vártuk, mi az, ami ennyire nem tűr halasztást.

- Nos srácok, – kezdte – mint azt ti is tudjátok hamarosan itt a PSC Live tour ideje, ami nem csak nektek, de minden cégünknél dolgozó együttesnek kemény munkát jelent. Ez egy óriási lehetőség a Disgracenek, bár gondolom ezzel ti is tisztában vagytok. Azonban, mielőtt neki látnátok a munkának, van számotokra egy meglepetésem – erre a mondatra mindnyájan felkaptuk a fejünket. Eddig nem sűrűn fordult elő, hogy a főnökünk, vagy akár a PS Company bármivel is meglepjen minket, így kíváncsian vártuk, mivel rukkol elő az öreg. - A kemény munkátoknak köszönhetően remek sikereket értetek el, ezért a cégvezetés úgy döntött, megérdemeltek egy hét pihenést a görög tengerparton, remélve, hogy ha visszatértek, újult erővel vághatunk neki a felkészülésnek és a turnénak. - Szó mi szó, az állunk is leesett. - Van kérdésetek?

- Mikor indulunk? - tért rögtön a tárgyra Keita.

- Baka – róttam meg mosolyogva, amiért ennyire türelmetlen, de a többiek is csak nevetni tudtak az egészen, hiszen nem sűrűn van alkalmunk egy hét szabadságra.

- A gépetek holnap délután kettőkor indul. A jegyeket a megbeszélés után nálam átvehetitek természetesen.

- És hol lesz a szállásunk? - érdeklődött Ryu.

- Larnacatól nem messze, Protarasban béreltünk nektek két kétszemélyes apartmant, közel a tengerparthoz. Reggelit és vacsorát pedig, fent a szállodában kaptok majd.

- Megint ketté leszünk szedve? - kérdezte lehangoltan Keita.

- Sajnálom, így sikerült elintéznem, viszont a két kis faház közvetlen egymás mellett van, így nem kell olyan távol sem lennetek egymástól.

- Ez remek – vigyorogtam, majd tekintetem Ayara vándorolt. Nagyon szótlan volt mostanában, de láttam rajta, hogy örül ennek a kis kiruccanásnak. Aznap nem foglalkoztunk a próbákkal. Nem tudtunk kellőképp koncentrálni a zenénkre. Mindenki be volt zsongva és alig vártuk a másnapot, mely ha lassan is, de végre elérkezett. S pár, a reptéren töltött unalmas óra után, gépünk végre elindult Ciprusra.

Fáradtan érkeztünk meg szállásunkra, s miután átvettük az apartmanok kulcsait, gyalog vágtunk neki a majd fél órás túrának, hogy végre elfoglalhassuk saját kis faházainkat erre az egy hétre. Persze Ryu egyből lecsapott Keitára, mint lakótársra, amit nem is bántam, hiszen így több esélyem volt kettesben maradni Ayaval. Gyönyörű esténk volt. A lágy, meleg tengeri szellő megcirógatta arcomat és reményekkel telve vártam, hogy végre egyedül maradjunk a faházban. Ám a fáradtság és az időeltolódás nagyobb úrnak bizonyult. Épphogy beléptünk, ledobtam cuccaim a földre és bevetettem magam az ágyba. Jól esett vízszintesbe lenni, s percekkel később, úgy aludtam el, mint akit fejbe vágtak. Késő éjjel ébredtem meg és szemem dörzsölgetve ültem fel az ágyon. A szobát épphogy bevilágította az éjjeli szekrényen álldogáló kis lámpa fénye. Körbenéztem, Aya ágya üres volt. Hatalmasat nyújtózkodtam, majd elindultam ki, a terasz fele. Elmosolyodtam, Aya ott ült a lépcsőn és a tengert figyelte.

- Gyönyörű esténk van – léptem közelebb hozzá mosolyogva.

- Igen – mondta szomorkásan, s tekintetét a tengerről az égre emelte. Még közelebb léptem hozzá, majd leültem mögé a lépcsőre és átkaroltam.

- Mi a baj kicsim? Mi bánt? - leheltem fülébe a szavakat, miközben mélyet szippantottam bódító illatából.

- Semmi – hajtotta fejét vállamra és orrával megcirógatta nyakamat. Annyira édes volt ebben a pillanatban.

- Mit csinálsz? - kérdeztem mosolyogva.

- Csak... - fogott bele mondandójába, de nem fejezte be a mondatot, hanem finoman harapdálni kezdte nyakamat.

- Mond el mi bánt – leheltem és beleborzongtam minden egyes apró harapásába.

- Nem fontos – súgta, s kezét enyémre csúsztatta.

- Még mindig azon rágódsz igaz? - sóhajtottam.

- Nem...

- Engem nem tudsz becsapni – leheltem apró csókot homlokára. - Tudom, hogy éjszakánként felriadsz, hogy sokszor nem alszol semmit. Kérlek, ne előttem titkold ezeket, hiszen így én is csak szenvedek.

- Annyira féltem Nico... Nem akartam rád szegezni a fegyvert. Sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha valami bajod esik.

- De nem történt semmi – öleltem szorosabban magamhoz.

- És ha történt volna? Akárhányszor behunyom a szemem, újra és újra lejátszódik előttem minden. Álmomban minden egyes alkalommal elsül az az átkozott fegyver és te ott fekszel a lábaim előtt... holtan.. - tör ki hangos zokogásban, s minden porcikájában remeg. Próbálom nyugtatni, hasztalan. Most látom először sírni azóta, talán jobb, ha hagyom, hogy kisírja magából, remélve, hogy így majd lassan elfelejti az egészet. Már nem csitítom. Nem szólok, csak ölelem erősen és vele együtt sírok én is. A forró könnycseppek úgy gördülnek végig arcomon, mint a friss tavaszi harmat cseppjei a leveleken. Fáj, hogy így látom, de lassan megnyugszik végre. Már nem zokog, ám teste még mindig remeg. Megsimogatom arcát gyengéden, s óvatosan letörlöm vele utolsó kósza könnyeit.

- Ideje pihenned – súgom fülébe halkan, s lassan kimászom mögüle, majd felsegítem őt és átkarolva derekát a házba kísérem. Érzem, hogy megkönnyebbült, mégis annyira zaklatott és esetlen még mindig. Elmosolyodom. Aya, mint egy kisgyerek, úgy bújik be az ágyba és húzza magára a takarót. Ha bárki látná most, nem mondaná meg, hogy egy felnőtt férfit néz éppen. De pont ezekért a pillanatokért szeretem. Mikor gyerekké változik újra. Mellé fekszem és átölelem, ma végre mindketten nyugodtan alhatunk el...

- Jó reggelt Csipkerózsika – hallom meg Aya hangját, mely lassan visszarángat az álmok édes világából, a most még édesebb valóságba.

- Jó reggelt – mosolygom, s nagyot ásítok mind e mellé. Jól esik látni, hogy végre kipihente magát.

- Hoztam neked reggelit, ha már így sikeresen átaludtad a délelőttöt.

- Felkelthettél volna...

- Nem volt szívem... Na, de – tette le elém a tálcát – ideje enned is valamit.

- Nem vagyok éhes – vakartam meg zavartan fejem, habár királyi lakomának is beillett az a mennyiségű és fajtájú étel, amit elém tett.

- Csak az én kedvemért – mosolyogta és már vette is a kezébe a kést és az egyik zsemlét. - Lekvár? Felvágott?

- Legyen lekvár – mosolyogtam, s csak néztem ahogy gondosan megkeni a zsemlét vajjal, majd lekvárral. Ahogy végzett ezen műveletekkel felém nyújtotta az édes étket, én pedig ahelyett, hogy elvettem volna kezéből, jóízűen beleharaptam, buja pillantást vetve közbe kedvesemre. Azt az ábrázatot, amit vágott erre, látni kellett volna. Épphogy le tudtam nyelni a falatot, elkapott a nevetés, ő pedig fülig vörösödött. Percek teltek el így, s Aya még mindig pironkodva bámulta a tálcát. Óvatosan megfogtam kezét és ismét haraptam egyet a zsemléből. Az utolsó falatnál azonban sikeresen lecsöppent a lekvár, egyenesen mellkasomra. Szalvétáért akartam nyúlni, ám Aya gyorsabb volt nálam. Félre tette a tálcát, majd közelebb hajolva hozzám lecsókolta mellkasomról a mézédes lekvárt. Megborzongtam attól, ahogy ajka mellkasomhoz ért és forró lehelete megcirógatta bőrömet. Akartam őt, jobban, mint eddig bármikor. Vágytam rá, a csókjaira, az érintésére, arra, hogy újra magáévá tegyen. Egyre lejjebb haladt testemen, majd megállt. Ujjai megcirógatták oldalam. Egy lila folt, egy aprócska zúzódás nyoma, arról az éjszakáról. Látom, ahogy elmereng. Kezemmel óvatosan megfogom állát és magam felé húzom őt. Mondani akar valamit, de nem érdekel. Csókolni kezdem, vadul, szenvedélyesen.

- Hé srácok, nincs... - nyitott be Ryu - …gomenne... - hadarta zavartan és már el is tűnt becsukva maga után az ajtót.

- El kéne mondanunk nekik – suttogta Aya.

- Ahogy Ryut ismerem, már Japánban is tudják – vigyorogtam.

- Nico...

- Jól van na - mosolyogtam és egy puszit nyomtam orrára, majd magamra kaptam valamit és kisétáltunk a teraszra, hogy beszéljünk a srácokkal.

- Azt hiszem mondanunk kell valamit – kezdte Aya, majd meglökte könyökével oldalam.

- Mióta? - kérdezte Ryu hirtelen, némi szigorúsággal a hangjában.

- Torontó után kezdődött... - fogtam bele.

- Szeretitek egymást? - folytatta a vallatást Keita.

- Hai – vágtuk rá Ayaval szinte egyszerre, majd mind a négyen hangosan felnevettünk.

- Akkor egy könnyed városnézés? - érdeklődött Ryu.

- Benne vagyok – bólintotta Aya.

- Én is – vigyorogtam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen veszik, majd ezt az egészet.

Egész délután az utcákat róttuk és közben rengeteget nevettünk. Lacarnaba is átbuszoztunk, de ami ott fogadott minket, az mindannyiunk számára azt hiszem felejthetetlen marad. Tele volt a város érdekesebbnél érdekesebb látnivalókkal és hol vicces, hol pedig lenyűgöző tárgyakat felsorakoztató bazárokkal. Az egyik turisztikai információs standnál sikerült szereznem egy kis leírást és hangosan olvasni kezdtem a többieknek.

- Larnaca az egyik legrégebbi folyamatosan lakott város a világon. Ciprus második legnagyobb üdülőhelyén a legenda szerint már Noé unokája, Khitim is antik királyságot alapított. A sziget történelmi hangulata itt is érződik, s a pálmafák, hangulatos tavernák, éttermek és kávéházak elvarázsolják a várost. Élénk életet élő kikötőváros, a sziget egyik legrégibb települése; szerencsés arányban ötvözi a kisvárosi arculatot és a turistákat szolgáló infrastruktúrát. A múlt tanúságai a ciprióta ősök által napjainkig őrzött ódon épületek. Klasszicista épületek között kalandozva az óváros szűk utcácskáiba érünk, ahol a történelmi emlékek kalauzolnak bennünket a régmúlt időkbe. Az ősi városrészben minaretek, pálmafákkal övezett sétányok idézik az egykori Kitium múltját. Ám ha a jelenkorba vágyunk vissza, a régi városrésztől alig 7 kilométerre már harsányan pezseg a jelen. A Larnaca Régészeti Múzeum és a Pierides Alapítványi Múzeum a mediterrán művészet kivételesen szép példáit ábrázolják. A tengerparttal párhuzamosan épült főutcán szállodák, panziók, szupermarketek és éttermek csábítanak.

- Hosszú napunk lesz – sóhajtott Keita.

- Baka, egy hetünk van megnézni az egészet – nyomott barackot dobosunk fejére Ryu.

- Szerintem induljunk el ezen a sétányon, aztán lesz ami lesz – javasolta Aya.

- Menjünk – bólintottam és farzsebembe csúsztattam a prospektust, majd megindultunk az utcai árusoktól hemzsegő kis utcán.

- Ezt nézd meg – ragadta meg karom Aya és közelebb rángatott maga mellé, az egyik bazárhoz, majd az előtte díszelgő egyik fa szobrocskára mutatott.

- Ez a szobor olyan, mint te Nico – lépett mögém Keita.

- Baka, nézd meg jobban, ez a szobor ketten van – viccelődött Ryu.

- Demo... akkor melyik Nico? - nézett bambán a dobos.

- Talán a jobb oldali...

- Nem, az inkább Aya...

- Te, ezek minket cikiznek – löktem oldalba Ayat.

- Észrevettem - sóhajtotta. - Pedig szerintem jobban hasonlítasz arra az álló farkú macskára – súgta fülembe incselkedve, miközben finoman megharapta azt. Egy, null. Ezt megkaptam, de ha tovább ingerel, berángatom az egyik szűk kis utcába és ott teszem magamévá. Tudom, hogy direkt csinálja, és hogy azzal is tisztában van, mekkora merevedést tud nekem okozni ezzel, minden második pillanatban. A sokadik boltocska mellett haladtunk el épp, mikor hirtelen megpillantottam valamit és lemaradva a többiektől megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem azt, majd pár perccel később utolérve őket, újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe, mintha mi se történt volna.

Épphogy sikerült visszaérnünk vacsorára a szállodába, s a srácok úgy álltak neki elpusztítani a tányérjukon díszelgő hatalmas adag kaját, mint akik nem ettek legalább két hónapja. Nekem persze most sem ment az evés és alig pár kanál után, inkább otthagytam. Hiába, mostanában egyre kevesebbet eszek, valószínű a sok stressz és kemény munka miatt, de lehet ez a mostani csak a klímaváltozásnak tudható be. Kilenc fele járt az idő, mikor visszatértünk szállásunkra. Keita és Ryu persze, gonosz vigyorral az arcukon, azonnal „jó éjszakát” intettek nekünk, de az ember, ha rájuk nézett egyből tudta, mi jár az agyukban. Rájuk hagytam. Végül is valahol jogosan gondolnak rosszra. Főleg, ha tudnák, hogy az a rossz mennyire kívánni való. Aya még bement a konyhába valamiért, én pedig a szekrényemhez léptem és kivettem táskámból egy tollat és egy füzetet. Végignyújtóztam az ágyon, majd írni kezdtem. Aya percekkel később jött csak ki a konyhából és kérdő pillantásokat vetve rám, megállt az ágy mellett.

- Csak eszembe jutott valami – mosolyogtam. Az utóbbi időben egyre többet csinálom ezt. Na igen, lehet az arcizmom a sok mosolygástól végleg így maradt, vagy csak spontán kezdek vadalmává változni.

- Nem arról volt szó, hogy egy hétig semmi munka?

- Igazad van, gomenne, demo, ha nem írom le elfelejtem. Pár perc az egész.

- Rendben – mondta, majd fölém térdelve ráült fenekemre. - Viszont, addig én sem mozdulok innen.

- Igyekszem bef... - kezdtem volna, de már nem tudtam befejezni a mondatot, mert Aya ujjai lassan végigsiklottak hátamon, s finoman masszírozni kezdett. Teljesen ellazultam és már nem érdekelt az írás. Jól esett, ahogy csinálta, s néha halkan felnyögtem, mikor ujjait ajka és forró csókja követte, miközben haja játékosan megcirógatta bőrömet, felborzolva ezzel érzékeimet. Percekkel később éreztem, hogy felemelkedik rólam, én pedig kihasználva a helyzetet megfordultam alatta. Jól sejtettem, éppen pólójától szabadult meg és már rajta is csak a nadrág díszelgett, ám még nem akart megszabadulni tőle, ezért karba tett kézzel visszaült, s most már feneke ágyékomon pihent.

- Szeretlek – cirógattam meg combját farmerján keresztül, már amennyire ez sikerülhetett.

- Én is szeretlek – támaszkodik mellém és szemebe nézve vadul csókolni kezd. Viszonzom csókját, s kezeim combjáról derekára vándorolnak át, majd átkarolva őt szorosan magamhoz húzom. Érzem, hogy alig bírja tartani magát, de nem érdekel, csak ölelem és csókolom, mintha ez lenne az utolsó együtt töltött pillanatunk. Lassan szétválnak ajkaink, majd gyengéden mellkasom kezdi el cirógatni nyelvével, úgy, ahogy azt tette délelőtt is. Halkan felnyögök a gyönyörtől és várom, hogy újra és újra megcirógassa bőrömet mézédes ajka. A hatás nem marad el. Nadrágom egyre szűkebbnek bizonyul, s kedvesem mosolyogva ül ágyékomra ismételten, majd lassan mozgatni kezdi csípőjét felettem. Megmarkolom a lepedőt, a kellemes kínnak köszönhetően, s Aya lassan lefejti rólam övemet, majd kissé lejjebb csúszva, félig megszabadítva farmeromtól lassan kényeztetni kezd. Kegyetlen lassúsággal ér hozzám, s ez őrjítő vággyal önt el. Már épp felülnék, hogy átvegyem az irányítást, de nem enged. Kínoz tovább, én pedig hagyom, hagy tegye velem azt, amit csak akar és halkan nyögdécselek tovább alatta. Eltávolodik tőlem ismét és laza mozdulattal megszabadít nadrágomtól, s ő is neki lát levenni sajátját, majd mellém fekszik s keze újra ágyékomon tevékenykedik, miközben ismét csókolni kezd, hogy elnyomja vele tompa nyögéseim. Hirtelen megfeszülök és megmarkolom a takarót, amint megérzem, hogy egyik ujja már bennem mozog, s azt nem sokkal később már követi is a másik.

- Ha azt hiszed... uket... csinálhatsz... belőlem... - lihegem – ...tévedsz...

Nem felel. Csak mosolyog és ujjai továbbra is ütemesen mozognak bennem. Tudja, hogy ezzel megőrjít, hogy, ha így folytatja megadom magam neki, de annyira édes ez az érzés, mely testemet rázza, hogy nem tudok tiltakozni terve ellen. Másodpercek telnek el tétlen, majd óvatosan, csókot lehelve ajkamra, végre belém hatol. Megremegek, ismerős érzés kerít megint hatalmába és a feszítő fájdalomtól felszisszenek. Ám most valahogy hamar elmúlik ez a kín és újra átveszi helyét a gyönyör. Felnyögök, s Aya lassan mozgatni kezdi csípőjét, majd hirtelen olyan tempóra vált, aminek az első két percétől teljesen kikészülök. Nem bírom sokáig így és ő sem. Percekkel később testem remegni kezd, majd egymásnak feszülünk, s mindketten átadjuk magunkat a végső gyönyörnek. Mellém bújik és vállamra hajtva fejét még mindig szaporán véve a levegőt mellkasom cirógatja. Csókot lehelek homlokára, majd hirtelen eszembe jut a farmerom zsebében lapuló ajándékocska. Úgy ugrok fel, mintha kergetnének, s azonnal keresni kezdem a kis dobozkát.

- Mi a baj? - kérdi Aya, de nem felelek. Alig pár másodperccel később újra visszafekszem mellé, s ismét átkarolva őt mosolyogva nézem a kis dobozt. - Mi ez? - mutat rá a dobozra.

- Neked vettem – nyitom fel lassan a tetejét ő pedig kiemeli az aprócska ékszert.

- Miért kapom?

- Mert szeretlek – veszem ki kezéből a gyűrűt és húzom ujjára. - Menjünk zuhanyozni – súgom és ismét csókot lehelek homlokára...