V.

- Nico! Ideje lenne felkelned végre! Tízkor megbeszélésünk van, elfelejtetted? - hallottam meg Aya hangját lentről. Morcosan húztam magamra a takarót, még nem volt kedvem felkelni. El se tudom képzelni, hogy bír ilyen korán kelni. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Pedig aludni a legjobb. Ilyenkor legalább senki sem zaklat, na és az sem egy hátrány, hogy azt csinálhatok, amit akarok. Az álmaim csak az enyémek. Nem szólhat bele senki. - Nico, ébresztő – nem kellett kibújnom a takaró alól, hogy tudjam itt áll az ágyam mellett. - Nico...

- Kelek már – nyafogtam és felültem az ágyba, majd álmosan megdörzsöltem szemeimet.

- Néha rosszabb vagy, mint egy gyerek – mosolyogta.

- Nem is – nyújtottam rá ki nyelvem és megindultam a fürdőszoba fele. Ma valami megmagyarázhatatlan gyorsasággal készültem el, legalábbis nekem úgy tűnt. Persze Aya erre is rácáfolt, mikor közölte, hogy, ha még tíz percig szöszmötöltem volna odabent, simán rám törte volna az ajtót. Hurrá. Nem, hogy aludni sem hagy, még szöszmötölni sem lehet. Akkor egyáltalán mit szabad? Csendben jó gyerek módjára ücsörögni a tévé előtt? Na igen, hisz ezt csináltam három napig. Azt hiszem kezd elegem lenni ebből az egész betegeskedésből. Nem olyan jó buli ez, mint ahogy elsőre látszott és már nagyon hiányzott a zenélés. Megittam kávémat, majd Ayaval beültünk a kocsiba és elindultunk a lemezkiadóba. Megint sikerült elkésnünk. Ryu és Keita persze már rég ott ültek és amint beléptünk vigyorogva meredtek rám. Ayara néztem, ő pedig ugyanolyan bután bámult rám vissza, mint ahogy én rá. Vállat vontam és leültem az egyik fotelba. A főnök persze sehol sem volt, mintha tudta volna, hogy úgysem érünk be tízre. Ekkor megszólalt a mobilom. Ismeretlen szám. Meglepődve vettem fel a telefonom.

- Igen tessék? - szóltam bele, de senki sem válaszolt. - Halló, kivel beszélek? - még mindig semmi.

- Ki az Nico? - kérdezte Aya.

- Nem tudom, nem szól bele... - ekkor megszakadt a vonal. - Letette.

- Biztos téves volt – mondta Keita.

- Lehet.

- Azért érdekes nem? - szólalt meg Ryu. - Legalább annyit mondott volna, hogy téves.

- Lehet megijedt Nico hangjától – vigyorogta Keita.

- Lehet – vakarta meg állát elgondolkodva Aya.

- Ezzel arra céloztok, hogy szörnyű hangom van?

- Nem, nem... - vigyorgott a dobos.

- Elég legyen ebből – lépett be hirtelen a főnök. - Nos, mint tudjátok holnap este koncertet adtok itt a tokiói nagy stadionban. Szeretném, ha minden tökéletesen menne. - Mintha nem tudnánk mi a dolgunk. - Nico! - fordult most felém. - Képes leszel újra színpadra állni?

- Még szép. Alig várom, hogy végre megmutathassuk az embereknek, mire képes a Disgrace.

- Helyes. Akkor holnap a főpróbánál találkozunk – igazította meg nyakkendőjét és kiment.

- És ezért kellett nekem korán kelnem? - morogtam.

- Álomkóros – nevetett Keita.

- Na? Megyünk gyakorolni? - álltam fel nyújtózkodva.

- Te maximum haza – jelentette ki Aya.

- Ne már, semmi bajom sincs...

- Nem érdekel, indíts! Hazaviszlek.

- Aya...

- Úgy civakodtok, mint a rossz házasok – jegyezte meg Ryu.

- Pofa be – kiabáltuk egyszerre, mire a gitáros teljesen ledöbbent, majd pár perccel később mindnyájunkból kitört a nevetés.

- Marhák – nyújtotta ránk nyelvét Ryu. - Mentem próbálni. Ja ne!

- Én is – rohant utána Keita.

- Menjünk mi is – lóbálta meg előttem a slusszkulcsot, én pedig belenyugodva sorsomba elindultam az ajtó felé. Nem volt kedvem otthon ülni, de megígértem Ayanak, hogy nem csinálok semmi hülyeséget. Tudom, ha most megtenném mégis, azzal nem csak a koncertet bukhatnánk el, de még a bizalmát is elveszteném. Azt pedig nagyon nem akarom. Elég volt megkaparintanom őt, nem hogy most ennyivel el is lökjem magamtól. Azt már nem. Akkor inkább az unalom.

Megérkeztünk. Nem volt kedvem kiszállni a kocsiból, de tudtam, hogy őt úgysem lehet erről lebeszélni. Ahhoz túl makacs.

- Hát akkor... - nyitottam ki az autó ajtaját.

- Nico...

- Hm?

- Igyekszem haza – mondta, majd megvárta míg bemegyek a lakásba és elhajtott. Utam egyből a konyhába vezetett és rögtön csináltam magamnak egy kávét. Álmos voltam, de már tényleg irracionálisan sokat aludtam az elmúlt pár napban. Valószínű a kapott gyógyszereknek köszönhetően. Kész szerencse, hogy reggel elfogyott az utolsó is. Már csak az érdekel, mikor lesz minden a régi. Elfeküdtem a kanapén és a tévét bámultam. Épp valami unalmas talk show ment, így akarva akaratlanul is elnyomott az álom.

Édes álmom volt. Ayaval szeretkeztem, éreztem minden egyes érintését. A leheletét, mely megcirógatta hasfalam, miközben ajkai forró csókokkal bélyegeztek meg. Melegség töltött el és a vágy átjárta testemet, majd hirtelen felriadtam. Délután három volt. Körbe néztem, egy lélek sem volt a lakásban rajtam kívül.

- Csak álom volt – mosolyodtam el, majd végigfutott tekintetem magamon. Tiszta libabőrös voltam és ami a lábam között uralkodott, az kapásból felért volna egy vallomással. Zavartan vakartam meg fejem. - Azt hiszem le kéne hűtenem magam. - Na igen. Túl élethűre sikeredett az álom és eddigi kényelmes nadrágom, most hirtelen szűknek bizonyult. Elég idétlen egy helyzet ez is. Még jó, hogy most egyedül voltam. Megindultam hát a fürdő fele és útközben neki álltam levetkőzni, cuccaimat a földre dobva. Jól esett, ahogy a forró víz végigfolyt testemen. Teljesen ellazultam. Nem sokkal később azonban megszólalt telefonom. Mint a mérgezett egér, úgy rohantam ki a nappaliba, de persze sikerült megcsúsznom a vizes kövön és seggre huppantam. Nem volt kellemes érzés, de nagyon nem. Sajgó hátsóval indultam tovább a nappali fele.

- Csakhogy felvetted – hallottam meg Aya hangját a vonal másik végén.

- Zuhanyoztam – mondtam higgadtan, miközben fenekemet dörzsöltem. - Hogy haladtok?

- Még pár óra és szerintem befejezzük. A srácok kezdenek elfáradni.

- Hát, ahogy téged ismerlek ezt valahogy nem is csodálom. Biztos halálra dolgoztatod őket.

- Hékás, hát hajcsár vagyok én?

- Ha te azt tudnád... - vigyorogtam.

- Na megállj, érjek csak haza...

- Ha itt lennél is késő lenne – szaladt ki a számon.

- Te is hiányzol, mennem kell.

- Ja ne! - tettem le szomorúan a kis készüléket, majd elindultam, hogy keressek magamnak valami tiszta ruhát, s útközben felszedegettem azokat, amiket zuhanyzás előtt elszórtam. Épp hogy végeztem farmerom begombolásával, valaki csengetett. Reménykedtem benne, hogy Aya jött meg mégis, és hogy az előbbi telefon csak azért kellett, hogy meglepjen, de ugyanakkor nagyon jól tudtam, hogy Ayanak van kulcsa a lakáshoz. Mégis hinni akartam abban, hogy ő az, így vidáman indultam el kinyitni neki az ajtót.

- Csakhogy itt vagy – mosolyogtam

- Pofa be és befelé – állt előttem egy ismeretlen férfi, s egy pisztolyt szegezett rám. - Leülni – intett az egyik fotel felé, én pedig csendben engedelmeskedtem neki.

- Mit akar tőlem? - kérdeztem bátortalanul.

- Tőled semmit. Engem csak Aya érdekel.

- De akkor...

- Elég legyen, így is az utamban állsz. Majd én gondoskodom arról, hogy többé ne menjetek egymás közelébe se. Az a te mobilod? - Hülye kérdés, kié lenne?

- Hai.

- Nagyszerű, ha megmozdulsz, minden kertelés nélkül kinyírlak – mondta hűvösen, majd kezébe vette telefonom és tárcsázni kezdett. Tudtam, hogy úgyse éri utol Ayat, aminek valahol örültem is. Viszont lehet jobb lett volna, ha mégis tudnak beszélni. Így semmi esélyem se lesz megmenekülni ettől az állattól. Most az egyszer utáltam Aya hülye szokásait. Miért kell neki minden próbánál az asztalon hagynia a mobilját? Sőt mi több, lenémítva.

- Miért nem veszi fel?

- Mikor próbálnak, sosincs nála telefon – magyaráztam.

- Hát legyen. Öltözz fel, de semmi gyanús mozdulat. - Bólintottam, ha bemegyek a szobámba, talán tudok üzenni Ayanak észrevétlen, villant át agyamon az első gondolat, mely talán a későbbiekben megmenthet, de fogva tartóm úgy tűnt, nem buta. Egy percre sem hagyott egyedül és mindig úgy helyezkedett, hogy esélyem se legyen. Valamit akkor is tennem kellett. Még szerencse, hogy kiskoromban egy csomó ilyen témájú filmet néztem. Persze nagyszüleim nem voltak elragadtatva ettől, de anyám halála után inkább rám hagyták, hisz ez legalább lekötötte a figyelmemet. Egy újabb ötlet, a fürdőszoba. A legtöbb filmben ilyenkor a fürdőszoba tükrének belső falán hagynak üzenetet. Veszteni valóm úgysincs.

- Ki mehetnék a mosdóba?

- Nem!

- De már nagyon kellene...

- Na jó, legyen – dörzsölte meg idegesen tarkóját. – De az ajtót hagyd nyitva. - Bassza meg, ez tényleg nem hülye. Így nincs értelme az egésznek, már csak időhúzás minden, hátha megérkezik Aya, de akkor őt is bajba keverem. Beszaladtam a mosdóba és könnyítettem magamon.

- Végeztem – jelentettem be ünnepélyesen, mintha ez számítana bármit is.

- Kapcsold ki a telefonod és rejtsd el valahova. - Szóval ez a terved. Ha Aya nem tud utolérni, biztos azt fogja hinni, hogy megint épp leiszom magam valahol és nem keres. De ő nem ilyen buta. De legyen. Játsszuk a te játékodat, de egy kicsit változtatok az egészen. Olyan hely kellene, ahol biztos, hogy megtalálja, így legalább tudni fogja miért nem tud felhívni, és még mielőtt kikapcsolnám, küldök neki egy sms-t. Igen, ez lesz az, ez talán sikerülhet. Kezembe vettem a készüléket és begépeltem, azt a három betűt, melyet minden nyelven megértenek: SOS, majd gyorsan kikapcsoltam és a kanapé ülőkéjének párnája alá csúsztattam.

- Most pedig minden feltűnés nélkül kisétálunk innen. - Ezek szerint nem vette észre az üzenetet, tehát előnyben vagyok, már ha az a három betű olyan nagy előnyt jelenthet. - Ha bármi gyanúsat teszel... - Jó, ezt már ismerem. - A kocsim kint áll. Indulás!

Alighogy beszálltunk az autóba, kezembe nyomott egy kendőt és rám parancsolt, hogy kössem be a szemem. Ez a fickó tényleg nem bízik semmit a véletlenre.

- Ha holnap nem jelenek meg a koncerten, keresni fognak. Főleg, ha Aya sem talál otthon ma.

- Ne aggódj, mindent elterveztem – nevetett fel hangosan.

- Mégis mi a fenét akar elérni ezzel az egésszel?

- Hát még mindig nem fogtad fel? Eltávolítalak a közeléből, ha az enyém nem lehet, akkor másé sem.

- Baromság az egész! Gondolod, ha ilyen módszerekhez folyamodsz megnyerheted őt?

- Ha nem lesz az enyém, akkor senkié. Megmondtam. A koncert nélküled fog lezajlani, persze tudom, hogy addigra már úgyis rájönnek, hogy valaki elrabolt téged. Ennyire nem tartom hülyének őket. A koncert után kapcsolatba lépek Ayaval. Ha nem teljesíti a követeléseimet végzek veled, utána vele is.

- Miért?

- Mert Aya hozzám tartozik! Ha fontos vagy neki, megteszi amit kérek, hogy megmentsen. Ha meg nem, akkor teljesen mindegy, hogy életben hagylak e titeket vagy sem.

Nem tudom, meddig autókáztunk, míg végre megálltunk valahol. Itt már levehettem a kendőt a szememről. Körülnéztem. Egy elhagyatott gyárépület mellett álltunk. A hely cseppet sem volt ismerős, így még ha alkalmam is lett volna rá, nem tudtam volna elmondani hol vagyok. Kiszálltunk, majd rám szegezve a fegyvert, az egyik épület felé kezdett el terelni. Bent alig pár lámpa égett és nem volt valami barátságos a hely. Az egyik terem közepén egy szék volt, asztallal, telefonnal és egyéb ehhez hasonló dolgokkal. Talán régen valami iroda lehetett. A székre parancsolt, majd gondosan megkötözött. Remek. Most már tényleg csak Ayaban bízhatok. Remélem hamar kitalálják, hogy hol vagyok és megmentenek. Csak tudnám mért pont velem kell történnie ennek. Mintha nem lenne így is elég bajom. Na jó, ha már úgysem tehetek semmit ebben a helyzetben, legalább azt lenne jó tudni, miért akarja ennyire magának Ayat. Tudom, hogy egy rajongó bármit megtenne azért, hogy kedvence egyszer felfigyeljen rá, de azért nem épp ez a legjobb módja a figyelem felkeltésnek. Azt hiszem sosem fogom megérteni az ilyeneket. Az idő pedig csigalassúsággal telt. Kicsit sem könnyítve meg ezzel a helyzetemet, főleg, ha azt veszem, hogy a koncert csak holnap este lesz. Egyedül maradtam. A fickó órákig távol volt, persze gondosan ügyelt arra, hogy ne tudjak megszökni, majd mikor újra visszatért, letett egy kis készüléket az asztalra. Remek, legalább nézni nézhetem majd a koncertet. Bekapcsolta a tévét. Épp a sztárhírek mentek. Tehát, fél tizenkettő körül járhattunk. Én pedig éhes voltam és fáradt. Ha a tévé nem mond semmit a holnapi koncertről, akkor Aya nem találta meg a mobilom. Már csak abban bízom, hogy nem így történt.

„Kedves nézőink. Nem rég kaptuk a hírt, miszerint a holnapi Disgrace koncert lehet elmarad...”

Mi van? Ez így nem lesz jó. Ha Ayaék nem lépnek fel holnap, nekem tuti végem.

„...Értesüléseink szerint Aya, az énekes megbetegedett, így kérdésessé vált a népszerű zenekar szereplése. A menedzser a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ha a fiú nem lesz olyan állapotban, hogy fellépjen, lemondják a koncertet, s...”

Aya? Beteg? De hát... Várjunk csak. Lehet mégis rájöttek, hogy elraboltak? Így viszont tuti felidegesítik ezt az őrültet, ami rám nézve nem lenne előnyös. De akkor mire készülnek? Vajon a rendőrség is tud róla? Mindegy, bármi legyen is a tervük, ki kell tartanom. Már csak az a kérdés, a fickó, hogy viseli mindezt.

- Szemét – csattant egy pofon arcomon. Na igen, erre számítottam. Ha a srácok lemondják a fellépést, azzal felhergelik, sőt mi több, még csak nem is engem állítanak be felelősnek miatta.

- Nem én mondtam le a koncertet hé – morogtam.

- De miattad lett beteg Aya!

- Hogyne, a spanyol viaszt is én szartam...

- Elhallgass – üvöltött rám és ismét kaptam egy hatalmasat. Ha ez így megy tovább, agyonver, mielőtt bárki is rájönne hol vagyok.

- Miért nem hívod fel? - próbálkoztam.

- Nem ez volt a terv... - ült le a mellettünk lévő asztalka szélére.

- Számít az most már bármit is? A koncert így is, úgy is nagy valószínűséggel elmarad. És erről sem én sem más nem tehet.

- Te ezt nem értheted...

- Hát tényleg nem. Ha annyira Aya kell neked, hát tessék, lépj vele kapcsolatba, csald ide, mit bánom én, de kezd rohadtul elegem lenni belőled. Ekkora egy nyámnyila pöcst még életemben nem láttam.

- Elég! - kaptam megint egy pofont, s székkel együtt felborultam. Direkt provokáltam, bár azt hiszem erre nem számítottam. Fájt mindenem, égett az arcom és sajgott a vállam. - Köcsög - rúgott belém még egyet. Ez nem esett jól, de elértem, amit akartam. A telefonhoz lépett és tárcsázott.

- Aya? Nálam van Nico... Ha látni akarod őt, akkor tedd azt, amit mondok. Ismered azt az elhagyatott gyárat a város szélén? Remek. Egy órád van ideérni, különben végzek vele. Egyedül gyere!

Végre. Legalább Aya idejön. Remélem már értesítették a rendőröket vagy valami, mert ez a fickó nem viccel. Elég ideje vagyok mellette ahhoz, hogy ezt megállapítsam. De mi van akkor, ha mégse ez történik, ha tényleg nem tudták, hogy hol vagyok. Akkor nekünk végünk. Ez az őrült mindkettőnkkel végez, velem legalábbis biztosan. Ezt valahogy nem szeretném. Meg kéne tudom, mit akar, de ha megint felhúzom ki tudja mit tesz velem. Meg kell próbálnom akkor is.

- Mit tervezel?

- Mi közöd hozzá?

- Igazad van, semmi, csak tudni akartam mire számítsak.

- Inkább fogd be – gyújtott rá idegesen. Igazából már nekem is hiányzott a cigaretta. Nem sűrűn gyújtok rá, de most valahogy jól esett volna. Az idő pedig lassan telt, s a fickó is egyfolytában az óráját bámulta. Ekkor valaki belépett az épület ajtaján. Nem láttam, csak lépteit hallottam. Felénk közeledett, a férfi nem tűnt idegesnek, így sejtettem, hogy Aya érkezett meg. Ideje volt, már kezdtem szép lassan elveszteni a reményét is annak, hogy megúszhatom.

- Mit akarsz? - hallottam meg Aya szigorú hangját felcsendülni nem sokkal mellettem.

- Rég láttalak – mosolyogta a férfi. Ezek ismerik egymást?

- Felejthető emlék volt.

- Tehát még mindig haragszol rám... Nem baj, hisz itt vagy.

- Engedd el őt!

- Nem lehet...

- Miért, hisz én kellek neked nem?

- Igen, de amíg ő él, te nem leszel az enyém...

- Utána sem, te barom – vágtam közbe.

- Nos Aya... Kit választasz? - szegezte rám a fegyverét.

- Ne csináld ezt Tim, ez nem te vagy - lépett hozzá egyre közelebb.

- No lám, mégis csak okosan döntesz a végén... - mosolygott, majd magához rántotta az énekest és megcsókolta. Ledöbbentem. Tudom, hogy muszáj volt, de ez akkor is sok nekem.

- Ideje véget vetni ennek az egésznek – fogta meg a pisztolyt Aya.

- Mire készülsz kedvesem? – mosolyodott el Tim.

- Mire készülnék? - vonta meg vállát Aya higgadtan és felém fordult. - Sajnálom Nico.

- Aya ne csináld ezt könyörgöm...

- Sajnálom... - mondta hűvösen. Nem tetszett nekem ez az egész. Nem akartam elhinni.

- Fegyvert eldobni! Itt a rendőrség, rontott be az épületbe négy vagy öt fegyveres.

- Te szemét, átvertél – őrjöngött Tim és Ayara támadt. A rendőrök nem mertek lőni, csak nézték kettőjük dulakodását. Hosszú percekig tartott a verekedés, majd hirtelen eldördült egy lövés. Megdermedtem. Tim és Aya szinte egyszerre estek a földre, majd Aya ellökte magától Timet és a pisztolyt elhajította. A rendőrök odarohantak hozzájuk. De már nem volt szükség az intézkedésükre. Aya ott ült a földön és csak bámulta az élettelen testet. Oda akartam menni hozzá, de még mindig nem szabadultam ki teljesen. Percek teltek el, míg végre újra szabad lehettem, majd az egyik zsaru felsegített. Azonnal Ayahoz rohantam és átöleltem. Éreztem, ahogy reszket, de nem szólt semmit, csak ült csendben.

- Semmi baj kicsim, semmi baj – súgtam fülébe a szavakat zokogva.

- Megöltem...

- Nem a te hibád volt, hallod?

- De...

- Nincs de! Menjünk inkább haza, jó?

- Jó...

Persze nem ment olyan gyorsan, mint ahogy szerettem volna. A rendőrök még kihallgattak engem is, én pedig elmondtam nekik mindent. Az ügyet még akkor éjjel lezártnak tekintették. Aya nem hibázott, hisz így volt eltervezve minden, leszámítva azt az apró tényt, hogy Tim meghaljon. A rendőrség nem számolt egy esetleges dulakodás lehetőségével, így az, amit Aya tett, ebben a formában jogos önvédelemnek minősült. Fél kettő magasságában sétáltunk ki a rendőrség épületéből. Elkértem a kocsikulcsot, majd beültünk. Láttam rajta, hogy nincs jól, hogy feldúlták az események és igazából nem tudtam eldönteni, hogy mi okozott neki nagyobb sokkot, az, hogy Tim meghalt vagy az, hogy rám kellett szegeznie azt a fegyvert.

A tévé előtt ültünk és valami buta romantikus filmet néztünk. Aya ölembe hajtotta fejét, annyira aranyos volt így, de tudtam, hogy még mindig a történtek bántják.

- Szeretlek – simogattam meg arcát.

- Nico...

- Csss, nincs semmi baj... - súgtam, miközben Aya felült.

- Annyira féltem, hogy elveszítelek Nico. Mikor rád szegeztem a fegyvert, én... rettegtem, hogy mi lesz ha véletlen elsül... Én nem akartalak bántani téged... bocsáss meg... - zokogta.

- Tudom, baka – öleltem át. - Menjünk aludni, holnap koncertünk van – fogtam meg állát gyengéden, s ajkaink egy csókban forrtak össze.