IV.

Közel két hónapnyi kínlódás után végre elértem célomat. Bevallom nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt vártam, de megérte. Aya két napja hozzám költözött...

Amikor visszatértünk Japánba, mindenki úgy kezelt, mint valami halálos beteget. Hiába igyekeztem meggyőzni őket, hogy semmi bajom. Nem bírtam a tétlenséget, így, ha nem is zenélhettem együtt a többiekkel, legalább a próbákat végigültem. Egy alkalommal már nem bírtam tovább, felálltam a fotelból és gitáromért mentem. Ayanak ez persze nem tetszett, de nem foglalkoztam vele. Egy újabb szerelmes dal, de ez most más volt, mint az eddigiek. Ebben a dalban benne volt minden fájdalmam, minden érzésem. Nem néztem rá, csak énekeltem és kezeim alatt újra és újra felsírt a gitár. Vége lett a dalnak, az utolsó könnyed dallamok is elhalkultak, de szívemben még mindig ott csengett egy-egy apróbb, lágyabb üteme.

- Mi ez a dal? - kérdezte Aya halkan.

- Csak egy újabb szerelmes balgaság – mosolyogtam.

- Ki az? - kérdezte Ryu minden kertelés nélkül.

- Ki?

- Akinek ez a dal szól... - Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy az illető nem más, mint a mi drága Ayank, de nem tudtam, hogy fogadná ezt a fekete hajú énekes.

- Senki... - nyögtem végül és hátradőltem a fotelba.

- Fontos egy senki lehet – vigyorogta Keita.

- Folytatjátok a próbát vagy az én magánéletemet vesézgetitek továbbra is?

- Hát engem most jobban érdekelne egy nagy pizza... - nevette Ryu, mire mindenkiből harsány kacaj tört elő.

- Akkor menjünk kajálni – javasolta Keita.

- Menjetek csak – mosolyogtam és behunytam szemem.

- Te nem jössz? - kérdezte Aya.

- Nincs kedvem, elfáradtam... - füllentettem.

- Mondtam, hogy ne erőltesd meg magad...

- Jó, jó, persze – legyintettem.

- Akkor mi megyünk, ha valami van, szólj bátran – vette sietősre a figurát Ryu.

- Jó szórakozást – intettem nekik még egy utolsót, de nem nyitottam ki a szemem. Csend lett. Mélyet sóhajtottam és gondolataimban folyton csak az, az előbbi dallam csengett. Torontó óta sok minden megváltozott. Túl sokat gondolok Ayara, és mindennél jobban akarom őt.

- Barom vagy Nico – róttam meg magam. – Lehet, jobb lenne elfelejtened ezt az egészet. – De hogy tudnám? Amikor annyira közvetlen, amikor a színpadon hozzámér, ahogy incselkedik… - Az csak fanservice… - mondom ki hangosan magamnak ezeket a szavakat, bízva abban, hogy, ha kimondom, talán el is hiszem. De, ha csak fanservice, akkor… - Áh, ne kombinálj, baka! – morogtam ismét félhangosan. Unatkoztam. Kezembe vettem gitárom és játszani kezdtem. Megint szomorú dallamok csendültek fel gitárom húrjain, s halkan énekeltem azt a dalt, ami legelőször eszembe jutott. Belefeledkeztem az éneklésbe és észre se vettem mikor valaki bejött a stúdióba. Nem tudom mennyi ideig állt mögöttem, de mikor két kéz fogta meg vállam, majdnem eldobtam ijedtemben gitáromat. Hátra fordultam. Aya állt velem szembe és zavartan megvakarta fejét.

- Nem akartalak megijeszteni…

- Pedig sikerült – vettem még mindig szaporán a levegőt.

- Mi az, amit énekeltél?

- Nem fontos. Azt hiszem, haza megyek. Fáradt vagyok – mondtam, s megindultam kifele. Tudom, marha vagyok, de nem tehetek róla, ha a közelembe van, egyszerűen leblokkolok. Mindig eltervezem, hogy mit fogok tenni vele, de mégsem megy. Már attól a hideg ráz, ha csak rám néz, hátha még ezt a nézését egy elégedett bájvigyor és néhány fenékre pacsi követi. Szerintem nagyon is jól tudja, mennyire kikészít ezekkel a dolgokkal és már csak dafke csinálja az egészet, de most nem. Most nem hagyom neki, hogy rajtam élvezkedjen. Lehet, itt lenne az esélyem arra, hogy megszerezzem, de… Nagyot nyújtóztam az épület előtt és azon töprengtem, merre is vezessen első utam. Még szép, hogy nem haza. Nem vagyok sem beteg, sem pedig hülye, hogy egész este otthon üljek. Eszembe jutott a Hot Pub, ott az én helyem.

Leintettem az első utamba kerülő taxit, majd elindultam, hogy egy jót szórakozhassak.

Kevesen voltak odalent, de ez nem zavart egy cseppet sem. Tudtam nagyon jól, hogy csak később lesz élet, ezért leültem a bárpulthoz és kikértem első italom. Persze tanultam a múltkoriból, így nem whiskyt kértem, hanem valami kevésbé erőset. Körbe pillantottam. A táncparketten alig volt élet, pedig most nem vágytam semmire csak, hogy kitáncolhassak magamból mindent. Búsan kortyolgattam italom, s vártam, hogy történjen valami. Történt is… A telefonom vadul rezegve szólalt meg zsebembe a szívrohamot hozva rám ezzel. Még jó, hogy bírom az ilyet. A kijelzőre pillantottam. Aya. Megint ő. Van egy olyan érzésem, hogy ki akar nyírni. Legalábbis, nagyon szeretné elérni azt, hogy hirtelen összeesek valahol, különben mi másért hozná rám a szívbajt úton útfélen. Ráadásul ma már másodszor.

- Ha azt akarod, hogy elpatkoljak szívrohamban, jó úton haladsz… - vettem fel a telefont.

- Pedig most tényleg nem akartalak megijeszteni…

- Mindegy… Miért hívtál?

- Hogy merre vagy…

- Otthon – füllentettem.

- Jól érzed magad?

- Nem éppen – tettem az ártatlant.

- Értem, nem zavarlak. Ja ne.

- Ja ne – tettem le én is a telefont. Lehet megbántottam, de most nincs kedvem hozzá. Belibbentem a tánctér közepére és átadtam magam a zenének. Egy idő után olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Éreztem magamon a tekintetét. Kezdett kicsit idegesíteni a dolog, de tényleg nem akartam vele foglalkozni, mint ahogy senki mással sem. Pár perccel később valaki hátulról átkarolt és hozzám simult. Éreztem forró leheletét tarkómon és a hideg futott végig testemen. Megfordultam. Két ragyogó szempár pásztázta arcomat. Nem gondolkodtam. Átkaroltam nyakát és csókolni kezdtem, szenvedélyesen...

Az ágyamban ébredtem, homlokomon egy vizes ruha díszelgett. Nem emlékeztem semmire, mintha kitörölték volna az emlékeimet. Levettem fejemről a borogatást, majd felültem az ágyban. Sötét volt. Az éjjeli szekrényen ácsorgó ébresztőóra digitális kijelzőjére bámultam. Alig múlt fél három. Szomjas voltam. Kimásztam az ágyból és elindultam a konyha fele. De vajon, mit keresek itthon? Az utolsó emlékem, hogy a Hot Pubba táncolok éppen valakivel. Azt már ugyan nem tudom kivel, mint ahogy azt se, hogy utána mi történt. Kezemben egy pohár vízzel indultam meg visszafele, ám mikor megfordultam Ayaval találtam szemben magam. Ijedtemben pedig kiejtettem a poharat a kezemből, ami hatalmas csörömpöléssel esett a földre. Rettenetesen féltem, remegni kezdtem és hátrálni. Ezt nem úszom meg egy egyszerű lecseszéssel, villant át agyamon, ahogy végigpillantottam Aya komor arcán. Hátam a mosogató szélének ütközött. Lehajtottam fejem és vártam a fájdalmas pofont, de nem történt semmi. Óvatosan megfogta államat és felemelte fejem. Szemeiben különös fény táncolt, s aggódó tekintettel bámult bele enyéimbe. Nem bírtam elviselni tovább tekintetét és lesütöttem szemem. Átölelt, én pedig zokogni kezdtem, mint egy kisgyerek. Hosszú percekbe telt mire végre megnyugodtam ismét, de még mindig öleltem. Nem tudtam mit mondhatnék neki. Óvatosan lépett el mellőlem, majd átkarolta derekam és lassan visszakísért a szobába. Gyengének éreztem magam és tudni szerettem volna mindent. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és csak vártam. Aya kiment. Gondolom fel akarja takarítani az összetört pohár maradványait. Hosszú percek teltek el, míg távol volt, majd fáradtan lépett be az ajtón ismét és leült az ágyam szélére.

- Bocsáss meg – suttogtam, de nem felelt. - Aya kérlek, mondj valamit – kérleltem hasztalan. - Könyörgök neked... - remegett meg hangom, és közel voltam ahhoz, hogy újra sírni kezdjek. De ő nem szólt, még mindig nem. Már nem tudtam mit tegyek. Szerettem volna hozzábújni, átölelni, csókolni, de féltem megtenni.

- Mennem kell.

- Maradj, kérlek – fogtam meg kezét, de elrántotta. - Aya...

- Pihenned kell...

- Legalább csesszél le vagy valami, de ne így könyörgöm, ne így... - zokogtam ismét. - Nem akarom, hogy elmenj, ha kisétálsz azon az ajtón olyan, mintha elvesztenélek. Nem akarlak elveszteni, szeretlek az isten szerelmére!

- Baka! Legalább ne hazudoznál összevissza!

- Nem hazudtam...

- Nem? Nem te mondtad, hogy itthon vagy? Érdekes, nekem úgy rémlik veled beszéltem... Akkor mégis mit kerestél a bárban?

- Én csak...

- Csak mi? Úgy tűnt teljesen mindegy ki lép éppen oda melléd, és akkor ezek után higgyem el, hogy szeretsz? Kit akarsz ezzel etetni?

- Én... féltem Aya, féltem elmondani neked mindent. Azok a dalok, a próbateremben, csak neked szóltak. Mióta visszajöttünk Torontóból, azon agyalok, hogy mondjam el neked, mit érzek. De nem ment, a zene volt az egyetlen, ami segíthetett volna. Nem segített. Rettenetesen fájt, hogy nem veszed észre, hogy rólad szólnak, hogy mennyire szenvedek, ha nem érinthetlek... És, hogy talán egy cseppet sem érdekellek...

- Baka, ha nem érdekelnél, nem mentem volna utánad... - fogta fejem két tenyere közé, majd megcsókolt. Meglepődtem, de jól esett a csókja. Lehunytam szemem és csak élveztem a pillanatot, s lassan egy könnycsepp gördült végig arcomon. Aya ujjával óvatosan letörölte azt, s egy újabb csókot lehelt, de most homlokomra. Átkaroltam derekát és vállára hajtottam fejem.

- Mi történt odalent? - kérdeztem.

- Odaléptem hozzád és átöleltelek, de az nem te voltál. Mintha teljesen máshol lettél volna. Megijedtem, ám akkor felém fordultál és megcsókoltál. Akartam a csókod. A torontói koncertünk óta másra sem tudtam gondolni csak az ajkaid érintésére.

- Hogy kerültem haza?

- Megint rosszul lettél és összeestél. Haragudtam rád, de féltem is. Lepergett előttem az a koncert és nem tudtam mit tehetnék, így idehoztalak.

- Sajnálom – öleltem magamhoz még szorosabban, majd szemeibe nézve újra csókolni kezdtem, vadul, szenvedélyesen. Átkarolt és az ágyra döntött. Játékosan túrtam bele kócos fürtjeibe, s még mindig csókolva őt elmosolyodtam.

- Min mosolyogsz?

- Hogy milyen hülyék vagyunk...

- Csak a saját nevedben beszélj – vágott egy fancsali képet, majd lassan csókolni kezdte mellkasom. Beleborzongtam ajkai érintésébe, melyek mézédes méregként borzolták fel érzékeimet és egy-egy apróbb csókjától halkan felnyögtem.

- Aya... - leheltem remegő hangon, s ismét beletúrtam hajába. Elmosolyodott, s nyelvével őrjítő lassúsággal járta be testemet, mellkasomtól egészen köldökömig, miközben egyik keze már ágyékomon pihent. Akartam őt, rettenetesen. Megemeltem csípőm, ezzel is sürgetve őt, de hasztalan. Kegyetlen lassúsággal kezdte el lehúzni rólam bokszerom én pedig egész testemmel remegtem az őrjítő vágytól, hogy végre megkaphassam. Kínozni akart. Tudtam. Bosszút állni azért, amiért hülye voltam. Megérdemeltem, ugyanakkor szenvedtem is. Ez már így nem tetszett, ez már nem volt jó vicc. Éreztem, ahogy ujjait köré fonja, ahogy forró lehelete megcirógat, majd elszabadult bennem a pokol. Vonaglani és nyögni kezdtem alatta. Fel akartam könyökölni, hogy láthassam az arcát, de nem hagyta. Szabadon lévő kezével egy könnyed mozdulattal lökött vissza az ágyra. Újra hasamat csókolta, de keze egy percig sem hagyta abba áldásos tevékenységét, s én egyre közelebb kerültem a végső beteljesüléshez. Ismét fölöttem volt és nyakam harapdálta érzékien, majd hideg levegő csapott meg. Üresség töltötte meg kettőnk közt a teret. Kinyitottam szemem. Aya épp pólójától szabadult meg. Felültem és övét kezdtem el kioldani, de annyira akartam már, hogy a legkönnyebb művelet is lassú bénázásnak tűnhetett. Kigomboltam nadrágját, s most én csókoltam végig kockás hasfalát, miközben kezem útjára indult ágyékán és beférkőzve nadrágjába lassan kényeztetni kezdte őt. Halkan felnyögött és játékosan beletúrt hajamba. Nem törődtem vele. Most én szabtam a feltételeket. Éreztem, hogy megremeg, hogy már nagyon közel van a beteljesüléshez, lassítottam a tempón, de nem álltam meg. Megragadta vállaim és gyengéden belém mart, majd egy határozott ám erőteljes mozdulattal lökött hanyatt. Leszállt rólam és megszabadult maradék ruhadarabjaitól. Percekkel később teste újra testemhez simult, s ajkaink ismét vad csatába kezdtek, mialatt ujja lassan végigsiklott hasfalamon, el ágyékom mellett. Belém hatolt. Égető fájdalom rázta meg testemet. Na, igen, nem voltam hozzá szokva az uke szerephez. Eddigi kapcsolataimban általában én voltam a seme, de valamikor ezt is ki kell próbálni, ám nem gondoltam, hogy ez ennyire fájdalmas lehet.

- Lazíts... - lehelte fülembe kéjesen. A fájdalom pedig szűnni kezdett. Többet akartam, ez már nem volt elég és játékosan dörgöltem fenekem ágyékához. Vette a lapot. Feltérdeltem és megtámaszkodtam könyökömön. Finoman hatolt belém, mégis úgy éreztem, menten szétszakadok. Megmarkoltam párnám és fájdalmasan felnyögtem. Nem mozdult. Rám borulva hátam kezdte el érzékien csókolgatni, én pedig beleborzongtam, ahogy forró lehelete megcirógatta bőrömet, keze pedig ágyékomra simult, s úgy kényeztetett. Elmúlt a fájdalom és helyét átvette a mindent elöntő vágy. Megint eltávolodott tőlem, már nem éreztem teste melegét. Keze végig szántotta hátam, majd csípőmön megpihent, s lassan mozogni kezdett bennem. A párnába harapok, igyekszem elfojtani fájdalmas kiáltásaimat, több kevesebb sikerrel. Érzem, ahogy Aya megrendül, de felé tolom fenekem és nem engedem, hogy abbahagyja. Ahhoz túlságosan is nagy gyönyör járja át testem a fájdalom mellett. Úgy siklik keresztül rajtam, mint egy kellemes mérgű kígyó, és amint megérzem, hogy bennem van már távozik is, hogy újra és újra bebocsájtást nyerjen. Már egyikünk sem bírja tovább. Testünk egymásnak feszül és másodpercekkel később már mindketten a beteljesüléstől remegünk és pihegünk. Lassan nyúlok el az ágyon, ő pedig mellém bújik, s átkarolva engem vállam csókolgatja. Hasogat mindenem és testem remeg a láztól, de nem érdekel. Végre az enyém lett.

- Jól vagy? - suttogja és megcirógatja vállamat.

- Igen – lehelem, de csak annyi erőm van, hogy behunyjam szemem.

- Megyek zuhanyozni, jössz?

- Nem tudok – lehelem halkan, s megszűnik körülöttem minden.

Mosolyogva ébredek fel. Aya ott fekszik mellettem egy szál pólóban és bokszerban. Felé fordulok és megsimogatom arcát. Álmosan nyitja ki szemeit és csak pislog bambán, mint aki nem tudja mi történik körülötte.

- Jó reggelt lustaság – vigyorgom.

- Hajnal három van Nico... - nyögi és fejére húzza az első útjába kerülő párnát. Hát most rajtam a sor, hogy bambán bámuljak, mert rohadtul nem értem. Megfogom két ujjal a párna sarkát és felemelem.

- Nani? - meredek rá kérdően valami eszméletlen hülye képet vágva. Legalábbis gondolom, hogy azt vágok, mert Aya hangosan felnevet.

- Átaludtad az egész napot – mondja még mindig mosolyogva, majd felkönyököl. Még mindig bamba képet vágok. Még mindig nem értem mi van. - Elmesélem holnap ígérem, de most hagyj aludni még egy kicsit, kérlek.

- Na jó – álltam fel és elindultam kifele a szobából.

- Hova mész?

- Tévézni...

- Gyere és feküdj vissza, mielőtt megint rosszul leszel – parancsol rám kedvesen.

- Jó, de akkor mond el mi van... - próbálkoztam.

- Hát a zsaroláshoz remekül értesz. Na, gyere... - mosolyogta, én pedig visszacaplattam az ágyba.

- Hallgatlak – bújtam be takaróm alá.

- Tegnap, megint belázasodtál és elájultál szeretkezés után. - Hát ez ciki, villant át agyamon és kicsit talán bele is pirultam. Ezek szerint sikerült tökéletesen indítanom első együttlétünket. - Egész éjjel ápoltalak, de nagyon aggódtam, mert nem ébredtél fel. Délelőtt elmentem a stúdióba és szóltam a főnöknek, hogy még mindig beteg vagy. Gondolhatod mekkora botrány volt belőle, főleg, hogy négy nap múlva koncertünk lenne. Úgyhogy édes egyetlen tündér bogaram, az engedélyem nélkül te mostantól nem mész sehova.

- Parancs értettem! - szalutáltam vigyorogva.

- Nem vicceltem – húzta fel szemöldökét. - Most pedig alvás, és reggelig hangodat se halljam.

- Rendben – húztam magamra a takarót és hátat fordítottam neki.

- Baka – suttogta, majd átkarolta derekam, szorosan hozzám bújt és megcsókolta nyakam.

Másnap délelőtt Aya úgy döntött kihagyja a próbát. Hallottam, mikor a főnökkel tárgyalt. Megbeszélte vele, hogy itt marad velem és igyekszik két napon belül elfogadható állapotba hozni, mert még mindig labilis az egészségem. Halkan megjegyzem ez egy cseppet sem volt igaz. Már sokkal jobban voltam. Persze, azt is neki köszönhettem. A telefonbeszélgetés után kocsiba ült, de lelkemre kötötte, hogyha nem talál otthon mire visszaér az ágyhoz fog kötözni. Igazából nem vettem volna komolyan ezt az egészet, de olyan pillantásokat vetett rám mindeközben, hogy levegőt venni is csak lopva mertem mellette. Halvány lila gőzöm sem volt arról mit tervez, de közel másfél óra elteltével újra beállított kezében két hatalmas bőrönddel. Hát szó mi szó, ledöbbentem.

- Mi ez?

- Mi lenne, baka? A cuccaim...

- Csak ennyi? - tátottam el számat.

- Sok?

- Attól függ meddig maradsz...

- Ha kell örökre – dobta le a táskákat, oda lépett hozzám, egyik kezével átkarolta derekam, másikkal óvatosan megemelte állam és gyengéden csókolni kezdett...