III.

Elképzelésem sem volt arról, hogy hova mehetett, ezért legelőször a szállodába mentem. Nem volt kedvem taxit hívni, így inkább gyalog vágtam neki a majd másfél órás útnak. Eközben persze rengeteg időm volt gondolkodni. Lehet tényleg kicsit erős volt az a csók ott a színpadon, de valamivel vissza kellett vágnom a repülőn történtekért. Úgy éreztem, Aya egy örök rejtély marad számomra. Vannak napok, mikor mindenkivel lekezelő, de van, hogy épp az ellenkezője. Számomra ez érthetetlen. Mintha nem bízna az emberekben, mintha mindenkiben csak a rosszat venné észre. Elhatároztam, ha sikerül megtalálnom bocsánatot kérek tőle. Utána persze kérdőre vonom, de az is lehet, hogy változtatok a sorrenden. Végtére is teljesen mindegy.
Amint megérkeztem a szállodába, utam egyből a szobánkba vezetett. Persze Aya nem volt sehol, így tovább folytattam a keresését. Lementem a bárba, de ott sem találtam. Mély lélegzetet vettem, majd kiléptem a szálloda ajtaján és elindultam, hogy megkeressem.
Több órája bolyongtam már a városban és egyre jobban kezdtem fázni. Na, igen, itt sokkal hűvösebb volt az este, mint otthon. Egyik bárból a másikba tértem be, de Ayat még mindig nem leltem meg. Ekkor eszembe jutott valami. A koncert helyszíne. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek oda, hisz én marha egyedül ott nem kerestem. Megálltam és körbe néztem. Már csak azt lett volna jó tudni, hogy hova az istenbe keveredtem. Szerencsére az emberek igen segítőkészek voltak, így hamar ráleltem a helyes útra. Újabb bő két órás séta következett, s már tényleg közel voltam ahhoz, hogy teljesen megfagyjak. Persze mondanom sem kell, hogy ismét kudarcot vallottam. Hiába kérdeztem végig a biztonsági őröket, ők bőszen rázták fejüket, hogy azt se tudják, miről beszélek. Nem volt mit tenni. Lehangoltan indultam vissza a szállodába. Ekkor már hajnal fél négy felé járhatott az idő. Álmosan és átfagyva léptem be szobánkba.
- Hol voltál? – hallottam meg Aya hangját valahonnan a sötétből és kicsit megkönnyebbülten ültem le ágyam szélére.
- Téged kerestelek – vallottam be neki az igazat.
- Minek?
- Hogy bocsánatot kérjek…
- Semmi szükség rá – mondta hidegen.
- De igen is van! Nem akartalak megbántani.
- Mit érdekelnek az én érzéseim?
- Ne haragudj – álltam fel ismét és indultam meg kifele. Jelen pillanatban mindenhez volt kedvem, de ehhez a veszekedéshez nem.
- Nico – szólt utánam és felkapcsolta a villanyt.
- Mi van? – fordultam felé.
- Ne haragudj…
- De haragszom – morogtam. – A gépen egyszerűen lesmárolsz, majd mikor én teszem ezt kiakadsz. Mégis, hogy a jó büdös francba van ez?
- Gomen…
- Nem aranyom, a te számodra elfogyott a megbocsájtás. Én megértem, hogy utálod az embereket, de azt nem tudom felfogni sehogy se, hogy ezt mért pont azokon az embereken kell levezetned, akik körül vesznek, akik szeretnek, a bandádon, a barátaidon.
- Mert félek… -motyogta.
- Ilyen modorral nem csodálom, de jó, legyen, ha nem a modorod a félelem kiváltó oka, akkor mi?
- Nem fontos…
- A rohadt életbe Aya, mégis mi a franc bajod van? Ha nem lenne fontos, nem viselkednél így!
- Hagyjuk…
-Nem cica, nem hagyjuk. Leülsz arra a kibaszott ágyra és mesélni fogsz, és rohadtul nem érdekel, hogy hány óra van. Tudni akarom végre, mi folyik körülötted.
- Mit akarsz tudni mi? Azt, hogy kurvára elcsesztem az egész életem? Vagy az érdekel, hogy milyen szar volt a gyerekkorom? Hogy alig voltam tizenkét éves, mikor a saját apám megerőszakolt én pedig semmit sem tehettem? Hogy anyám belehalt a fájdalomba, mikor mindez kiderült? Hogy mindenki engem okolt mindenért, ami történt, csak mert külsőre úgy néztem ki, mint egy lány? Pedig csak gyerek voltam, érted? Egy tizenéves, taknyos kölök, akit a saját apja erőszakolt meg, mégis engem bántott mindenki… - kiabálta fájdalmasan és térdre rogyva zokogni kezdett. Nem tudtam mit tegyek, pár percig csak álltam ott, majd odaléptem hozzá, leguggoltam és átöleltem.
- Sajnálom, kérlek bocsáss meg nekem – gördült végig egy könnycsepp arcomon, s Aya kézfejére hullott.
- Nico…- suttogta és rám emelte tekintetét.
- Csss – nyugtattam őt is és magamat is, majd egy csókot leheltem homlokára.
- Nico, sajnálom, hogy megütöttelek.
- Megérdemeltem – mosolyodtam el.
- Nagyon fáj? –érintette meg arcom ott, ahol még mindig látszódott az ütés nyoma.
- Nem. Jobban fájt az, hogy nem tudtam merre lehetsz…
- Sajnálom…
- Baka, menjünk inkább aludni – vetettem fel neki az ötletet, mert már nem sokon múlt, hogy ott helyben ne essek össze a fáradtságtól…

- Ideje felkelni hétalvó – rángatta le rólam a takarót Aya.
- Mennyi az idő? –morogtam álmosan.
- Fél öt van. Nem soká mennünk kell koncertre.
- Hajnalban nincs fellépés – motyogtam.
- Délután van…
- Nem érdekel…
- Na, kifele az ágyból lustaság, hoztam neked kávét.
Álmosan ültem fel és forgott velem az egész szoba, pedig még alkoholt se ittam. Remegő kézzel vettem el a bögrét tőle és belekortyoltam a forró nedűbe. A hideg is kirázott, ahogy a kávé kesernyés íze szétáradt számban. Letettem a bögrét az éjjeli szekrényre, majd megpróbáltam kikelni az ágyból, de alighogy lábra álltam, erőtlenül huppantam vissza. Ezt persze Aya is észrevette, s mellém ült.
- Jól érzed magad?
- Persze – erőltettem arcomra egy vigyort.
- Nem úgy festesz, sápadt vagy…
- Semmi bajom, biztos csak a fáradtság… - mondtam, majd elindultam a fürdőszoba fele. Mondanom sem kell, úgy tántorogtam, mint aki be van rúgva. Megtámaszkodtam a mosdón és kinyitottam a csapot. Jól esett a hideg víz, de még mindig pokolian szédültem és remegett mindenem. Nem bírtam tovább tartani magam és térdre rogytam.
- Rohadt életbe – morogtam félhangosan, s a vécének támaszkodva igyekeztem felállni, de nem ment. A lábaim nem engedelmeskedtek. Megijedtem, s félelmemben sírni kezdtem, mint egy kisgyerek.
- Nico, jól vagy? – hallottam meg Aya hangját percekkel később az ajtó másik feléről.
- Aya, kérlek… - nyöszörögtem, mire ő belépett és ijedten térdelt le mellém.
- Mi történt?
- Nem, nem tudom… - ziháltam.
- Nagyon magas lázad van – tette kezét homlokomra, majd átkarolt és bevonszolt a zuhany alá. Éreztem, ahogy a hideg víz végigfolyik testemen és vacogni kezdtem.
- Ne mozdulj. – Jó vicc, még,ha tudnék mozogni. Örülök, ha az ülés biztonságosan megy. Óráknak tűnt a várakozás, míg Aya újra megjelent. Elzárta a csapot, majd körém csavart egy törülközőt és karjaiba véve az ágyba cipelt.
Már két takaró volt rajtam, de még így is vacogtam. Ő pedig rendíthetetlenül diktálta belém az első adag lázcsillapítót.
- Megyek, lemondom a koncertet.
- Ne…
- Így nem léphetsz színpadra!
- Jobban leszek. Kérlek, adj még két órát nekem…
- Nem szívesen, de legyen… De, ha két óra múlva is ilyen állapotban leszel, szólok a főnöknek.
- Rendben…
- Most pedig pihenj, lemegyek és megnézem a többieket. Azt hiszem, tőlük is bocsánatot kell kérnem.
- Nem lesz semmi baj – mosolyogtam, majd behunytam szemem és lassan elnyomott az álom. Jól esett ismét behunyni a szemem. Teljesen olyan érzésem volt, mint aki nem aludt már nagyon régóta, és most végre újra megízlelheti az álmok negédes valóját. Vágytam erre a világra. Halk mocorgásra lettem figyelmes. És már épp morogtam volna valamit, hogy mégis mi a fenét képzel látogatóm, hogy legszebb álmaimból ver fel, mikor megpillantottam Ayat és mögötte a fali órán az időt. Este hét volt. Felültem az ágyban és megdörzsöltem szemem. Jobban éreztem magam, sokkal. Lehet tényleg csak a fáradtság váltotta ki ezt belőlem. Hatalmasat nyújtózkodtam, majd bevonultam a fürdőbe készülődni. Vigyorogva szálltam ki a taxiból a koncert helyszíne előtt és a srácokkal azonnal az öltöző felé vettük az irányt. Csak pár apró igazítás volt hátra, mielőtt a színpadra léphettünk volna. Éreztem, hogy újra elkap a remegés, de két-három mély lélegzet után ez abba maradt. Aya lépett oda mellém aggódva és halkan megkérdezte, hogy érzem magam. Mosolyogva bólogattam, hogy teljesen jól vagyok, és már alig várom, hogy a színpadon lehessek. Ekkor elhalkult odakint a tömeg, a konferanszié, pedig hatalmas kiáltással konferált be minket. A srácokra néztem, majd a Disgrace látványosan elfoglalta helyét a porondon. Egyik ritmusosabb szám követte a másikat. Még sosem játszott ennyire felszabadultan a banda. Aya és én rendesen odatettük magunk a közönségnek, mikor Aya az egyik ütemnél mögém lépett és megharapta fülemet. Szó se róla, ez a kis akciója hatalmas üdvrivalgást váltott ki a közönségből, és meg kell hagyni, engem sem hagyott hidegen. Éles váltás következett. Egy lassú szám, egy melankolikus dallam, amit fél éve írtam a bandának. A szám tökéletesen illett Aya hangjához. A Ryunak irt gitárszóló pedig maga volt az extázis, egy hozzáértő fül számára. Egy újabb fanservice. Ayat csókolom megint, de most már ő is benne van a játékban. A közönség őrjöng. A húrok közé csapok. Eltávolodunk egymástól, ahogy a dalban is eltávolodnak a szerelmesek. Fájdalmasan csengnek gitáromon az elnyújtott akkordok. Megremegek. Hirtelen elfog a rosszullét. Nehezen állok már lábaimon, s a következő pillanatban magával ragad a sötétség. Még hallom Aya hangját, még egyszer sikerül kinyitnom szemeit, de a reflektorok elvakítanak, majd újra elnyel a hangtalan, néma sötét...

- Baka – mosolyog rám Aya, mikor végre magamhoz térek. Kórházban vagyok, megismerem a hófehér, jellegzetes falakat. Magam mellé pillantok. Az infúzióból lassan csöpög lefele a kis csőbe a folyadék. Hirtelen feleszmélek és felugrom, a koncert.
- Mi lett a koncerttel?
- Amikor összeestél, nem folytattuk tovább...
- Sajnálom.
- Hát van is mit... - jegyezte meg, de nem bírta sokáig és hangosan felnevetett. Bamba képpel meredtem rá, hogy most mi van. - Lesd csak meg – tolt elém egy két nappal ezelőtti újságot. Kíváncsian meredtem a fekete fehér papírlapra, mely két oldalon keresztül tárgyalta az esti produkciónkat és az én rosszullétemet. Úgy éreztem, mégis csak megérte betegen színpadra lépnem, még ha akkora fejmosást is kaptam érte a főnöktől, mint ide Timbuktu. Persze sűrű elnézések közepette megígértem neki, hogy többé nem fordul elő ilyen. A kórházban töltött napok elég lassan teltek, s utolsó fellépésünkre én persze nem mehettem. Szomorúan ültem le a tévé elé, hogy megnézzem a közvetítést és szinte vágytam ott lenni a srácokkal. Minden egyes pillanatát átéltem velük, még ha nem is lehettem mellettük akkor.
Két nappal később engedtek csak ki a kórházból, de lelkemre kötötték, hogy még pár napig ne merjek színpad közelébe menni, ha nem akarok még jobban megbetegedni. Aya persze egyből kijelentette, hogy majd odakötöz az ágyhoz, ha eszembe jutna még csak megmozdulni is. Arra a mondatára muszáj volt hangosan felnevettem. Még, hogy ő lesz majd a visszatartó erő, még hogy ő kötöz az ágyhoz. Előbb teszem meg azt én vele. Elbúcsúztunk Torontótól, s pár órával később gépünk már a narancssárga égboltot szelte komótosan.