II.

Közel két év telt el azóta, hogy bekerültem a csapatba. Már az első pillanattól kezdve nagyon jól kijöttem a srácokkal, akik szinte azonnal befogadtak maguk közé. Keitával, a dobossal már az első perctől fogva ugrattuk egymást, s ebbe a bolondozásba Ryu, a másik gitárosunk is gyakran beszállt. Aya, az énekesünk azonban teljesen más volt, mint mi. Sokkal érettebben viselkedett, és sokszor ránk is szólt, hogy most már igazán befejezhetnénk az ökörködést. Nem értettem miért ilyen, hiszen alig egy évvel volt csak idősebb nálunk, mégis úgy éreztem, mindent túl komolyan vesz. Na, igen, már az első találkozásunkkor is, ott a liftben, éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Mély nyomott hagyott bennem a belőle sugárzó magabiztosság és persze sejtésem sem volt arról, hogy ő lesz új bandám énekese…

Ragyogó napsütéses délelőtt köszöntött ránk, persze mi jó szokásunkhoz híven megint a négy fal között próbáltunk. Már kezdtem kicsit unni az egészet. Közel két órája megállás nélkül gyakorolunk és Ayanak még mindig nem jó semmi se. Én már tényleg nem értem mi baja lehet, hogy mindig ennyire keményen és megszállottan kell próbálni. Ez már beteges. Persze mindig csak én adok hangot ennek, a többiek meg fülük-farkuk behúzva nézik végig egy-egy hosszabb szócsatánkat. Bezzeg, ha panaszkodni kell, akkor tudják nekem mondani a magukét, de az, hogy egyszer kiálljanak mellettem Ayaval szemben az már nem derogál.

- Még egyszer! – kiabálta Aya.

- Pihennünk kellene kicsit – mondtam pihegve.

- Ne nyafogj, még alig csináltunk valamit és mindjárt vége a napnak – rótt meg ismét. Még hogy alig csináltunk valamit, na persze.

- Aya az isten szerelmére, teljesen elmegy a hangom, ha tovább folytatjuk ezt a tempót – próbáltam érvelni, de úgy tűnt semmi hatása.

- Ha nem bírod az iramot, el is mehetsz – vetett rám egy szúrós pillantást.

- Na, idefigyelj te elfuserált műmacsó, én nem tudom, mi bajod van velem, a bandával vagy épp bárki mással, de ha megkérhetlek, ne rajtunk töltsd ki a haragod.

- Inkább folytassuk, jó? – próbálta megakadályozni az újabb vita kialakulását Ryu.

- Te inkább maradj csendben, ha lenne annyi bátorságotok, nem mindig én panaszkodnék ennek a majomnak, de nektek az sincs… - morogtam rá, pedig nem is őt hibáztattam. – Na, jó, én léptem kajálni – raktam le gitárom és kisétáltam a teremből, becsapva magam mögött az ajtót. Rettenetesen mérges voltam, mindenkire. Lementem a földszinti étkezdébe és kértem magamnak egy kávét. Nem volt igazán kedvem enni, de jobb nem jutott eszembe, hogy kivonuljak a próbáról. Ahogy ott ücsörögtem magamban, hamarosan megjelent Ryu és Keita is. Látszólag nagyon vidámak voltak, mintha semmi sem történt volna odafent. Nem sokkal később Aya is követte őket és leült melléjük. Elegem lett mindenből. Felálltam és kisétáltam az épületből, rájuk sem nézve.

Ötletem se volt, hogy mit tegyek, csak elindultam valamerre és belemerültem gondolataimba. Hazamenni nem volt kedvem, még az utca is jobb az üres lakásnál, így hát csak mentem és mentem, nem törődve senkivel és semmivel, miközben folyamatosan csak Ayara tudtam gondolni. A szúrós tekintetére, a szavaira, arra a mérhetetlen elszántságra, amivel dolgozik. Ugyanakkor valami furcsát is észrevettem. Mikor fejéhez vágtam, hogy csak egy elfuserált műmacsónak tartom ő nem szólt semmit, csak hátat fordított nekem. Ott éreztem, hogy valamit eltitkol és mindennél jobban meg akarom tudni, hogy mit. Nem érdekel mi lesz az ára. Elmosolyodtam. Eszembe jutott egy két érdekes pillanatom Ayaval. Mikor fent a színpadon, egyik koncertünk alkalmával hirtelen megfogta fenekem. Persze tudtam, hogy az csak fanservice, mégis furcsa érzés járta át testem és kicsit bele is pirultam. Annyira más ember a színpadon. Sokkal szeretni valóbb. Nem könnyű bevallanom, de azt hiszem valamit megláttam benne, ami mégis megfogott, ami folyamatosan vonz hozzá. Gonosz mosolyra görbül szám, s egy ötlet fut át agyamon. „Az enyém leszel Aya, majd én megmutatom neked, milyen mást is szeretni, magadon kívül.”

Megtorpantam. Egy hatalmas épület előtt álltam, melynek ajtaja felett piros fényekkel villogott egy szolid felirat „Hot Pub”. Felsóhajtottam, majd beléptem az ajtón, ha már a sors mindenképp úgy akarta, hogy itt kössek ki. Nem volt valami nagy a helység, de annál inkább hangulatos. A bárpult előtt sorakozó bárszékek szinte üresek voltak, s a helységben elszórt asztaloknál is alig ült pár ember. Odasétáltam a pulthoz, majd leültem az egyik székbe.

- Mit adhatok?

- Egy whiskyt – mosolyogtam. Régebben hallottam már erről a helyről történeteket, de sosem gondoltam volna, hogy itt kötök ki és, hogy pont ma. A „Hot Pub” egy viszonylag barátságos kis meleg bár, legalábbis, ahogy az emberek errefelé emlegetik.

Egyik whisky követte a másikat, s én kezdtem egyre jobban és felszabadultabban érezni magam. Körbe pillantottam. A hely szép lassan megtelt élettel, én pedig túlságosan is élveztem ezt az egészet ahhoz, hogy elmenjek innen. Ekkor megszólalt a telefonom. Ryu hívott.

- Merre vagy?

- Mit érdekel? – válaszoltam nyersen.

- Nico, kérlek…

- Felejts el!

- Legyen. A főnök üzeni, hogy holnap délután indulunk Torontóba, reggel pedig megbeszélés lesz.

- Jó, majd bemegyek – morogtam és kinyomtam a telefont. A táncparkett fele fordultam. Ideje volt végre kicsit kikapcsolnom. Rágyújtottam, majd kezemben egy újabb pohár whiskyvel belibegtem a tömeg közepére. Nem tudom mennyi idő telt el. De rengeteg férfi jött oda hozzám, s derekam megfogva táncoltak velem, én persze, a sok alkoholnak is köszönhetően, mindegyikhez hozzásimultam, s nem törődtem senkivel. Épp kezdtem belegabalyodni egyik partnerembe, s már majdnem megcsókoltam, mikor valaki megragadta a karom, és elkezdett kifele rángatni a tömegből. Túl sokat ittam már ahhoz, hogy ez sikerüljön, így botladozva igyekeztem lépést tartani vele. Percekkel később már az utcán voltunk, s a hűvös levegő picit segített, józanabbul viselkedni, de még így is furcsán éreztem magam.

- Mi a francot képzelsz magadról? –vontam kérdőre az előttem álló alakot, de ő nem felelt. – Kérdeztelek – léptem hozzá közelebb.

- Jobb lenne, ha hazamennél.

- Nem érdekel a véleményed. Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok!

- De igen is van hozzá közöm – fordult felém, s ekkor döbbentem csak rá, hogy akivel beszélek, nem más, mint Aya.

- Te mi a fenét keresel itt?

- Jöttem, hogy hazavigyelek.

- Nincs szükségem bébi csőszre!

- Nem úgy fest – mosolyodott el.

- Tűnj innen, és hagyj békén! – kiabáltam rá és közben megdörzsöltem halántékom, mert egyre jobban szédültem és émelyegtem. Nem szólt semmit, elindult felém, majd kezét felemelve egy hatalmas pofont kevert le nekem. Nem volt erős az ütése, de megtántorodtam és kezem sajgó arcomhoz emeltem.

- Szállj be! – parancsolt rám, s odasétált autójához. Engedelmeskedtem.

Viszonylag hamar megérkeztünk. Alig álltam a lábamon, s csak nehezen bírtam kimászni a kocsiból, de Aya igyekezett segíteni nekem. Átkarolta derekam és megpróbált minél gyorsabban a lakásba érni velem. Gondolom nem volt könnyű dolga. Úgy dobott le a kanapéra, mint egy óriási nagy liszteszsák lennék. Nem szóltam még mindig, csak befordultam a támla fele és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyire hányingerem van.

- Most már igazán egyedül hagyhatsz – morogtam, de ő nem felelt. – Hallod? Tűnj innen! - üvöltöttem, majd hirtelen felugrottam és felé fordultam. Rossz ötlet volt. A szoba forogni kezdett velem, én pedig majdnem leestem a kanapéról, ahogy megszédültem. Aya épphogy elkapott. Beleborzongtam abba, amikor hozzám ért.

- Baka! Jobb lenne, ha inkább aludnál végre – mondta, s hangjában már egy cseppet sem éreztem haragot, sem pedig megvetést, vagy bármi hasonlót. Nem szóltam. Aya levette kabátját, majd rám terítette. Behunytam szemem és szép lassan mély álomba merültem.

Rettenetes fejfájással ébredtem reggel és éreztem, hogy még mindig nem múlt el az alkohol hatása. Kimásztam hát a fürdőszobába, hogy kicsit felfrissítsem magam. Na, igen, nem nyújtottam valami szívderítő látványt. A tükörből egy sápadt arc meredt rám. Visszamentem a szobába és leültem. Aya még aludt. Elmosolyodtam, eszembe jutott, hogy fog neki fájni mindene, ha majd felébred, hisz nem épp pihentető és kellemes az a fotel, amelyikbe sikerült helyet találnia magának az éjjel. Ekkor megszólalt a telefonom. Ryu volt az megint.

- Igen?

- Hol vagy?

- Itthon, miért?

- Tudod hány óra van? Rég itt kellene lenned. Három óra múlva megy a gép és még arra se voltál képes, hogy be gyere reggel! – veszekedett velem.

- Hosszú volt az éjszakám – nyögtem.

- Nem érdekel a kifogásod. Aya merre van? Nem érem őt utol…

- Itt mellettem…

- Szedjétek össze magatokat, a reptéren találkozunk – mondta, majd lerakta a telefont. Ayara pillantottam. Álmos szemekkel bámult rám és látszólag ő sem pihente ki magát teljesen. Elmondtam neki, mit üzent Ryu, majd neki láttunk készülődni. Mit se mondjak épp, hogy kiértünk a reptérre. A többiek már türelmetlenül vártak minket és cseppet sem voltak tőlünk elájulva, mikor meglátták viseltes ábrázatunkat. Én totál másnapos voltam, Aya pedig rettenetesen fáradt és pont azt mesélte Keitának teljesen átszellemülve, hogy mennyire fáj mindene. Elmosolyodtam, pont erre számítottam. Fent a gépen azonban már egyikünknek sem volt kedve viháncolni. Nekem meg végképp nem. Utáltam repülni, de ezt igyekeztem mindig titokban tartani. Eddig egész jól ment a dolog, de ma valahogy elkapott a rosszullét. Behunytam szemem és igyekeztem mély lélegzetet venni. Hasztalan.

- Jól vagy? – fordult felém Aya.

- Nem igazán… - suttogtam.

- Próbálj meg nem gondolni rá…

- Könnyű mondani – mondtam durcásan.

- Segítek – súgta, s egy ravasz mosoly jelent meg arcán, majd megfogta állam és megcsókolt. Ledöbbentem és hirtelen semmit nem bírtam csinálni, majd mikor végre feleszméltem az első sokkból ellöktem magamtól.

- Baka! – morogtam rá és igyekeztem nem feltűnést kelteni. Ő nem szólt. Odafordult Keitához és mintha mi sem történt volna, a legnagyobb nyugalommal kezdett vele beszélgetni, valami teljesen általános témáról. Kellemetlenül éreztem magam, hiszen én akartam őt megkaparintani. Én terveltem ki, hogy magamba bolondítom, erre tessék. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, nem törődve semmivel lesmárolt. Vajon tényleg csak azért tette, hogy elterelje a figyelmem, ami – meg kell mondjam – egész jól sikerült is neki. Egész úton csak arra a csókra tudtam koncentrálni.

Késő éjjel érkezett meg a gépünk a torontói reptérre, s onnan taxival mentünk tovább a szállodába. Nagyon elnyúzottak voltunk és már semmi másra nem vágytam, csak, hogy befekhessek az ágyba és kialudjam magam. Megfogadtam, soha többet nem iszom meg annyi whiskyt, mint akkor éjjel. Vicces volt az egész. Úgy álltunk a recepciónál, mint valami turista csoport és vártuk, hogy a főnök bejelentkezzen a szállodába, majd kiossza nekünk a kulcsokat. Széles mosolyra húztam szám, mikor láttam, hogy jön felénk, kezében a frissen szerzett kulcsokkal, ám pillanatnyi jó kedvem azonnal elszállt, amint észre vettem, hogy a kulcsok száma meg sem közelíti azt a mennyiséget, amennyien vagyunk.

- Nos fiúk, - kezdte – van egy kis gondunk. Mivel későn sikerült szállást foglalnom, így kénytelenek lesztek osztozkodni a szobákon.

- Én Keitával alszok – vigyorogta Ryu és majdnem a nyakába ugrott. Csodáltam, hogy van még benne ennyi energia. - Meg ő legalább nem horkol úgy, mint Aya.

- Nem horkolok, baka! - morogta durcásan Aya, de láttam rajta, hogy már ő is inkább az ágyban lenne, mint sem, hogy itt civakodjon Ryuval.

- Eleget – tette hozzá Ryu vigyorogva, majd kikapta az egyik kulcsot főnökünk kezéből, megragadta a cuccait és elviharzott Keitával.

- Ezek szerint, nekem jutottál – húztam elégedett mosolyra számat és elvettem a másik kulcsot. - Menjünk.

Felvettem táskám és gitárom a földről, majd elindultam felfelé az emeletre. Szó mi szó pazar szobánk volt, ám most valahogy nem volt kedvem gyönyörködni ebbe az egészbe. Fáradtan nyúltam el az ágyon és behunytam szemem. Hallottam, hogy Aya még babrál valamit, majd csend lett és végre sikerült elaludnom.

Olyan délután egy körül járt az idő, mikor magamhoz tértem. Nagyot nyújtózkodva ültem fel az ágyamba, s magam mellé pillantottam. Aya sehol nem volt, így egy szál bokszerbe battyogtam ki a mosdóba, hogy emberi formát varázsoljak magamnak. Beálltam a zuhanyzóba és csak folyattam magamra a forró vizet. Nem tudom, mennyi ideig lehettem bent, de nagyon jól esett az a kis felfrissülés. Kikászálódtam, majd nyakamba véve a törülközőt megálltam a tükör előtt és hajamat kezdtem el szárítgatni, hogy legyen valami formája is. Annyira belemerültem a szépítkezés ezen szakaszába, hogy szinte fel sem tűnt, mikor valaki kinyitotta a fürdő ajtaját.

- Nico... - hallottam felcsendülni Aya hangját hirtelen magam mellett, de csak annyira futotta, hogy bambán rápillantsak. - Ne haragudj – zárta be fülig vörösödve az ajtót én pedig csak ekkor eszméltem fel, hogy nincs rajtam semmi. Visszabámultam tükörképemre és gonoszul elvigyorodtam, majd pár perccel később magamra tekertem a törülközőt és kisétáltam a szobába. Aya még mindig zavarba volt. Nem mutatta, de tudtam nagyon jól.

- Mit akartál mondani odabent? - kérdeztem ártatlanul.

- Kilenckor koncertünk van – mondta tárgyilagosan. Bólintottam, s közben már egy gonosz kis terv képe kezdett el formát ölteni agyamban.

Eljött végre a koncert ideje. Tetőtől talpig sminkben és harci díszben vártuk, hogy végre elfoglalhassuk a színpadot.

- És most, fogadjátok szeretettel a következő, méltán híres együttest. Fiúk, lányok, a színpadon most a Disgrace zenél! - kiáltotta a konferanszié. Felszaladtunk a színpadra, de mondanom se kell hatalmas éljenzés fogadott minket, majd felzengtek az első akkordok...

Félidőnél járhattunk, Ryu épp gitárszólóját adta elő, míg Keita dobon kísérte őt. Odatáncoltam Aya mellé, majd egy óvatlan pillanatban megragadtam őt, és ott mindenki szeme láttára megcsókoltam. Ledöbbent, éreztem, de nem mutatta kifelé. A tömeg persze hangos tapsviharba és éljenzésbe tört ki, majd ott folytattuk az egészet, ahol abba hagytuk nem sokkal ezelőtt...

Az elsők között értem be az öltözőbe és azonnal megtámadtam az egyik bőrfotelt. Nem sokra rá megérkeztek a srácok is vidáman nevetgélve, s dicsérték a fanservices ötletem. Ha tudnák, hogy nem fanservice volt... De meghagytam őket ebben a hitben és én is velük nevettem. Ekkor belépett Aya és egyenesen felém tartott.

- Mi a jó büdös francot képzelsz te? - húzott be nekem egy erőteljeset, s majdnem hanyatt estem. Szerencsére Ryu és Keita megfogtak.

- Mi bajod van?

- Ne játszd az ártatlant! Mi a fene volt az a színpadon?

- Fanservice... - vontam meg vállam. - És bosszú – húztam gúnyos mosolyra számat. Láttam, hogy tudja miről beszélek. Keze ismét ökölbe szorult és újra megindult felém, még jó, hogy Keita résen volt és lefogta.

- Dögölj meg! - kiabálta, majd kiviharzott, mi pedig döbbenten figyeltük, ahogy becsapódik mögötte az ajtó.

- Ekkora ügyet csinálni egy ártatlan csókból... - jegyeztem meg, miközben állam dörzsölgettem, de persze gondolataim már egészen máshol jártak. Aya érdekelt. Mi történhetett vele, hogy ennyin képes felhúzni magát? Miért viselkedik így mindenkivel? Muszáj lesz választ kapnom a kérdéseimre és ezeket a kérdéseket csak ő válaszolhatta meg nekem. Meg kell őt keresnem. Felkaptam magamra kabátom, majd egy szó nélkül elindultam utána...