I.

Kedvtelenül szálltam be a liftbe, hátamon kedvenc gitárommal és megnyomtam az ötös számú kis fém gombot. Sokadik meghallgatásomra készültem épp, de már nem sok reménnyel. Lábammal idegesen doboltam a lift padlóján, miközben fejemben ütemesen zakatolt legújabb szerzeményem. Azt hiszem, nálam ez valami babona lehet, hogy minden meghallgatásra egy új dallal készülök. Talán így próbálom túltenni magam azon, hogy az eddigi próbálkozásaim sikertelenek voltak. Mély lélegzetet vettem és idegesen vártam, hogy végre felérjen a lift az ötödikre. Az emeleteket jelző szerkezetre pillantottam, mely csigalassúsággal váltogatta a számokat: …2…3…4… megálltunk. Az ajtó komótosan kinyílt előttem és egy viszonylag magas, elegáns férfi szállt be mellém. Végigsiklott tekintetem rajta. Fekete, félhosszú haja selymes fénnyel borult széles vállaira, míg feje tetején rövidebbre nyírva, mesterien összeborzolva adta meg a karakteres arc végső formáját. Nem láttam a szemeit. Azokat gondosan elrejtette egy fekete napszemüveg mögé. Nem szólt semmit csak biccentett, majd hátat fordítva nekem megnyomta a hetes számot.

Oly annyira lenyűgözött egész megjelenése, hogy majdnem elfelejtettem kiszállni a következő emeleten. Szerencsére éppen időben kapcsoltam, s az utolsó pillanatban sikerült kiugranom a liftből. Zavartan vakartam meg a fejem, majd egy mély lélegzetet véve körbenéztem. Egy lelket sem láttam az emeleten. Lehet már elkéstem? Villant át agyamon a gondolat, de ezt azonnal el is hessegettem. Ekkor valahonnan a semmiből előbukkanva egy csinos, szőke, fiatal hölgy lépett mellém mosolyogva.

- Segíthetek valamiben?

-Hai. A meghallgatásra jöttem.

- Akkor kicsit eltévedt, a meghallgatás két emelettel feljebb lesz.

-Nem az ötödiken? Mintha a szórólapon az állt volna…

-Biztos valami hiba történhetett – mondta a szőke és még mindig csak mosolygott.

- Arigatou – biccentettem udvariasan, majd visszamentem a lifthez és nem sokkal később megérkeztem a hetedik emeletre. Nem sok ember nyüzsgött itt sem, de legalább itt volt élet. Körbe pillantotta. A folyosón jó, ha hat-hét ember várakozott. Volt, aki gitárral a kezében és volt, aki egy papírlapot szorongatott. Nem sokat tétlenkedtem, kihúztam magam, arcomra erőltettem egy kedves mosolyt, majd odaléptem a recepcióshoz.

- Szia – köszöntöttem kedvesen őt.

- Szintén a meghallgatásra? – kérdezte egy kedvűen és még csak rám se nézett.

-Hai.

- Ezt a kérdőívet töltsd ki – tolt elém egy papírlapot – és hozd ide vissza. Majd szólítanak, ha te következel.

Nem szóltam semmit. Elvettem a lapot, majd egy tollat és leültem az egyik közeli kis asztalhoz. A kérdések igen egyszerűek voltak. Csak pár aprócska adatot kértek, mint például, hogy mikor születtem, hány centi vagyok és ilyenek. Alig öt perc alatt végeztem a kérdőívvel, majd leadtam a pultnál. Tekintetem a hosszú folyosó falára tévedt, ahol katonás rendben sorakoztak az együttesek és énekesek fotói, valamint az arany és platina lemezek. Ismét a folyosón várakozókat figyeltem. Már csak ketten ücsörögtek kint izgatottan, na és persze én. Lassan telt az idő, s fejemben folyton csak az új szerzeményem dallama csengett. Teljesen belefeledkeztem saját gondolataimba, majd végre meghallottam a nevem felcsendülni az egyik fali hangszóróban. Feltápászkodtam, megigazítottam magamon ruháimat és beléptem az ajtón. Azon az ajtón, mely talán a hírnevet jelenti számomra.

-Nico Aizawa?

-Hai.

- Foglalj helyet – intette, én pedig leültem. – Szóval huszonöt éves vagy…

-Hai – bólintottam.

- Szüleid?

- Anyám kicsi koromban meghalt, apámat nem ismertem.

- Mióta foglalkozol zenéléssel?

- Úgy négy-öt éve.

- Mivel is készültél?

-Egy saját szerzeménnyel.

- Dalokat is írsz?

-Igen.

- Nagyszerű. Ha felkészültél kezdheted is.

Helyeslően bólintottam, majd ölembe vettem gitáromat és játszani kezdtem. Nem volt valami hosszú szám, de mindent megtettem, amit csak lehetett. Miután az utolsó akkordok is lecsengtek, bátortalanul néztem fel az előttem ülő őszes hajú férfira. Nyomasztó csend telepedett a szobára, s szívem egyre vadabbul vert. Az öregúr levette szemüvegét, s maga elé rakta, majd az előtte elhelyezkedő panelen lenyomott egy gombot.

- Nos?

- Engem meggyőzött – jött a válasz valahonnan a hátam mögül.

- Akkor hát?

- Küld el a többieket.

- Úgy lesz – felelte. – Nos Nico, - emelte rám tekintetét – üdvözlöm a csapatban – mosolyogta, én pedig döbbenten meredtem rá és hirtelen nem tudtam mit tegyek.

- Kö… köszönöm – dadogtam.

- Holnap várlak kilencre. Aláírod a szerződést és megismerkedhetsz a többiekkel is.

- Többiek? – néztem rá kérdően, ezek szerint a banda nagyja már össze is állt volna?

-Igen. Cégünk gitárost keresett az újonnan megalakuló „Disgrace” együttesbe. Mind emellett – vette fel ismét a szemüveget – az énekhangod tökéletesen megfelel az énekesünk mellé, sőt mi több, biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben még hasznát is vesszük annak, hogy dalokat írsz. Akkor hát kilencre várlak – állt fel.

-Itt leszek!

- Rendben, és Nico… Ne hozz ránk szégyent.

-Nem fogok – ráztam meg fejem és hirtelen majdnem felnevettem, hiszen újdonsült bandám neve nem jelentett mást, mint: szégyen. Láttam, hogy az öreg is elmosolyodik, s így már biztos voltam benne, hogy ő is egy egyszerű tréfának szánta ezt az utolsó megjegyzését.

Fáradtan és vidáman indultam el hazafele és már alig vártam, hogy végre másnap legyen.