7.

Az az éjszaka volt az utolsó, hogy akárcsak a közelébe is mentem a bárnak. Nem akartam többé bajba keverni őt. Az éjszakák hosszúra nyúltak nélküle, s a nappalok sem igazán tartogatta túl sok örömet. Valamit tenni akartam, valahogy segíteni szerettem volna neki, de jelen esetben a legjobb, amit csinálhattam, hogy csendben meghúztam magam a lakásban.

Kora reggel volt már, de Keita még mindig nem ért haza, aggódtam, rettenetesen.

-A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható...

-A franc vinne el – morogtam telefonom bámulva.

Idegesen gyújtottam rá egy szál cigaretta után a másikra, s próbáltam nem a legrosszabbra gondolni. Csak fel-le járkáltam a lakásban és egyre rosszabb dolgok fordultak meg fejemben. Délelőtt tíz óra volt, de Keita még mindig nem jelentkezett. Újra tárcsáztam a mobil számát, de semmi. Még mindig csak a monoton géphang felelt nekem. Leültem a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét. Épp a híreket mondták.

„Ma hajnalban egymásba csúszott két autó a hetes főúton, emiatt torlódásra lehet számítani azon a szakaszon. Vezessenek óvatosan!

És most rendőrségi híreink következnek. Az éjszaka folyamán lövöldözés volt a dokkoknál. Egyenlőre nincs információnk arról, mi történhetett. A rendőrség még vizsgálja az ügyet. Meg nem erősített hírek szerint kisebb vita alakult ki két ellenséges banda között és ez eredményezte az éjszakai tűzharcot...”

Remegő kézzel kapcsoltam ki a tévét és próbáltam meggyőzni magam, hogy az egész csak egy rossz vicc. Persze a híradó sosem hazudik. Ugyanakkor reménykedtem, hogy Keita nem keveredett bele ebbe az egészbe.

Délután kettő körül járt az idő, mikor a bejárati ajtó zárja halk kattanással jelezte, hogy valaki érkezik. Rettegve figyeltem, ahogy a hatalmas fa ajtó lassan kinyílik, majd nem sokkal később belépett a rendőrkapitány. Szemem automatikusan Keitát kereste, de őt nem láttam sehol. Nem szóltam, döbbent pillantást vetettem a kapitányra, s abban bíztam, hogy nemsoká követi őt még valaki.

-Jó napot! - dörmögte érces hangján.

-Hol van Keita?

-Ne aggodjon, jól van…

-Látni akarom!

-Nyugodjon meg, hamarosan itt lesz ő is.

Nem tudtam mit kérdezzek. Csendben leültem a kanapéra és ismét rágyújtottam. Látni akartam Keitát. Újra megérinteni, ismét csókolni.

Órák teltek el megint néma csendben, mire végre ismét nyílt az ajtó. Szememben újra megcsillant a remény sugara és izgatottan vártam, ki lép be rajta. Kedvtelenül roskadtam vissza a kanapéba, mikor megláttam Jhonnyt. Már nem volt kedvem faggatózni. Úgyse árulják el nekem, hol van Keita és, hogy mi van vele. Pár perccel később azonban megint nyílt az ajtó és Usagi lépett be rajta, jobbjával pedig Keitát támogatta. Nem tudtam mit tegyek. Szívem szerint odarohantam volna hozzá és jól felképeltem volna, amiért nem jelentkezett egésznap, másrészről viszont megnyugodtam és csókolni akartam, de ezt sem tehettem. Így szó nélkül figyeltem az eseményeket.

-Nos Keita – kezdte a kapitány – hallgatlak.

-Valaki egymásnak akarta ugrasztani Feit és Shinget. Sajnos sikerült a terve. Mire azonban rájöttünk, hogy az egész átverés, már késő volt. Az üzlet így meghiúsult. Sokan megsérültek mind Fei emberei közül, mind pedig Shing bandájából. Hogy ki áll e mögött? Nem tudjuk. Fei tombol és mindenáron a fejét akarja az illetőnek.

-Mit tervez?

-Leszámolást. Négy embere dolgozik jelenleg ezen az ügyön. Ha elkapják őket…

-Mennyi idő kell még?

-Nem tudom főnök.

-Pedig jó lenne…

-Amint nyélbe ütik az üzletet Shinggel, Fei el akar tűnni Japánból.

-Készül valamire?

-Már csak egy apróságot kell elintéznie…

-A polgármestert.

-Pontosan. Úgy tervezi, hogy az utolsó pénzátadásnál végez vele. Így több millió yennel a zsebében távozhat majd.

-Mi lesz a bárral?

-Átadja Shingnek. Már megegyeztek az árban is.

-Mikor kerítenek sort arra, hogy megkössék a most elmaradt üzletet?

-Napok kérdése. Ha az emberi jól dolgoznak, alig több, mint 168 óra múlva Fei büntetlenül hagyja el az országot, koktélt iszogatva valamelyik külföldre tartó gépen.

-Szóval, egy hetünk van…

-Úgy van.

-Rendben, most pihenj, rád fér…

-Kapitány…

-Igen?

-Vele mi lesz? – intett felém fejével.

-Fei gyanakszik még?

-Nem hiszem, minden esetre úgy vélem, még nem nyugodhatunk meg.

-Mondott valamit?

-Pár napja megbízta az egyik emberét, hogy nyomozzon kicsit Kanou Yojizu után. Bár a képeket megkapta, még mindig nem biztos abban, hogy a riporter egyedül dolgozott.

-Téged nem követnek?

-Eddig még nem tették.

-Ha lehet, maradjon is így. Őt pedig továbbra is a te felügyeletedre bízom.

-Értettem.

-Gondoskodj róla, hogy ne találják meg.

-Úgy lesz.

-Minden jót – mondta a kapitány, majd intett Jhonnynak és Usaginak, s szó nélkül távoztak.

Nem szóltam, nem mertem semmit se mondani vagy épp kérdezni, csak ültem a kanapén és vártam. Keita lassan hátradőlt a fotelba, majd rágyújtott. Végig néztem rajta. Rettenetesen fáradtnak és megviseltnek tűnt, s cseppet sem nyújtott szívderítő látványt. Bal kezét a nyakába kötötték és ingét azon az ujján vállig felhasították. Zakója azonban nem engedett további belátást. Még mindig féltem bármit is kérdezni tőle, pedig semmi okom nem lett volna rá.

-Hogy vagy? – álltam fel nyújtózkodva.

-Megmaradok – mosolyogta.

-Pihenned kellene…

-Tudom, de nem lehet.

-Ma éjjel is elmész?

-Nem hiszem. Fei most nagyon óvatos. Az események miatt valószínű, hogy egy pár napig nem mutatkozik a bárban. A tegnapi balhé után mindenkinek azt javasolta húzza meg magát egy kis időre, így nem kell megjelennem nekem sem a Velvetben.

-Ennek örülök – sóhajtottam, majd elindultam szobám felé.

-Nico…

-Igen?

-Nem alszol velem?

-Nem biztos, hogy jó ötlet lenne… Pihenned kell, nem festesz valami jól.

-Nem is érzem magam jól.

-Mi baj?

-Csak… légy velem – mondta búgó hangon, én pedig nem tudtam ellenállni neki tovább. Odaléptem hozzá és gyengéden megcsókoltam. Azok az ajkak. Mézédes kínokat ígértek és minden egyes érintésük forró bélyegként hagytak nyomot ajkaimon. Átkaroltam derekát, s óvatosan bekísértem a szobába. Alig állt már a lábán, de még mindig tartotta magát. Ráadásul sérülése sem tűnt épp csak egy karcolásnak. Tudom, hogy erősnek akart látszani, de miattam nem kellett volna. Óvatosan húztam le róla a fekete selyeminget, majd ellentmondást nem tűrően az ágyba parancsoltam.

-Kérsz valamit?

-Csak téged – súgta fáradtan, én pedig mosolyogva leheltem csókot homlokára.

-Magas lázad van – mondtam kisé lehangoltan.

-Semmi bajom, ez csak a sérülés miatt van.

-Azért hozok egy hideg vizes borogatást.

-Rendben.

Kerestem egy törülközőt, kimentem a mosdóba, majd megengedtem a csapot és benedvesítettem azt. Mire visszaértem Keita már mélyen aludt. Mosolyogva tettem homlokára a borogatást, majd bebújtam mellé az ágyba és átölelve őt én is mély álomba merültem…