5. Határidő

Hatalmas zajra lettem figyelmes és azonnal kiszaladtam a szobámból. Keita ült az egyik fotelban gondterhelten és még azt sem vette észre, hogy leültem vele szembe a kanapéra.

-Mi történt? - érdeklődtem, miközben meggyújtottam cigarettámat.

-Semmi – mondta duzzogva.

-Keita...

-Mi van?

-Semmi... - bámultam bele gyönyörű szemeibe komoly képet vágva az egészhez. Nem bírta tovább és elmosolyodott.

-Hát ez rohadt értelmesre sikeredett – jegyezte meg.

-Mi a baj? - kérdeztem újra.

-Fei...

-Megint megvert? - vetettem rá egy aggodalmas pillantást.

-Nem, de inkább azt tette volna... Két napot kaptam, hogy előkerítsem neki a képeket.

-Mi ezzel a gond? Hisz itt vannak, nem?

-Ez nem ilyen egyszerű. Szereti, ha minden akciója címlapon szerepel. Ha minden erőfeszítés nélkül átadom neki a képeket gyanút fog.

-Akkor?

-Segítened kell... Lakik most valaki a barátod házában?

-Nem, de min töröd a fejed?

-Bocsáss meg, kérlek... - állt fel hirtelen és elviharzott.

-Mi van? Keita! Hé!

Döbbenten figyeltem, ahogy ismét becsapja maga mögött az ajtót és eltűnik. Nem tudtam mi ütött belé, de lehet jobb, ha nem is akarom megtudni. Bekapcsoltam a tévét és végigzongoráztam az összes csatornát. Persze sehol nem ment semmi. Unalmamba pedig elnyomott az álom. Délután lehetett, mikor arra ébredtem, hogy valaki rám terít egy takarót. Álmosan pislogtam lakótársamra, aki nem szólt semmit, csak belevetette magát a szemközti fotelba, majd a lehető legnagyobb nyugalommal és eleganciával rágyújtott. Csak néztem őt és közben ezer dolog cikázott fejemben. Gondolatok százai kergették egymást rendíthetetlenül, keresve a válaszokat egy-egy felmerülő kósza kérdésre. Nem értettem sem magam, sem az érzéseimet. Alig két napja, azon az estén, rettegtem még csak a gondolatától is annak, hogy én férfival legyek, majd másnap már, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, bevallottam Keitának mennyit és mit jelentett nekem Kanou. Vajon magamnak is csak akkor vallottam be igazán? Talán az események váltották ezt ki belőlem? És az a csók, ahogy Keita csókolt. Hirtelen mindent elfeledtetett velem. Ha tényleg éreztem valamit Kanou iránt, mért engedtem meg, hogy megcsókoljon? Ha annyit jelentett nekem a barátom, mért hagytam, hogy más valaki tegye meg azt, amire egyedül csak tőle vágytam? Ezeket a kérdéseket már nem tudtam megválaszolni magamnak. S talán más sem fogja nekem őket soha. Úgy érzem, ideje lassan túllépnem azon, hogy mit miért teszek és csak hagyni magam sodródni az árral. Felültem és rágyújtottam. Mélyet szippantottam cigarettámból, s csak figyeltem, ahogy a parázs felizzik és lassan felemészti a papírt. Én is papírnak éreztem magam, melyet a hirtelen fellobbant láng szép lassan felemészt és egy csepp esélyt sem hagy a túlélésre. Ismét Keitára néztem, s elmosolyodtam. Ha ő a hirtelen fellobbanó láng, boldogan hagyom, hogy felemésszem.

-Min gondolkodsz? - hallottam meg búgó hangját, mely most teljesen lágy és kedves volt.

-Csak magamon... - mondtam még mindig mosolyogva.

-Este le kell mennem a bárba... - mondta tárgyilagosan.

-Megint vele leszel? - kérdeztem kissé lehangoltan, de nem válaszolt. Bekapcsolta a tévét és átnyomta az egyik hírcsatornára.

„Nem rég kaptuk a hírt, mi szerint a külvárosban eddig ismeretlen körülmények között kigyulladt egy ház és porig égett. A kedves kis otthon nem régiben még a fiatalon, egy autóbalesetben elhunyt újságíró, Kanou Yojizu tulajdonában volt. A kiérkező tűzoltók szerint gázrobbanás okozta a tüzet. A lángokat, alig egy óra alatt eloltották, majd megkezdték az épület lebontását, mivel az életveszélyesen megrongálódott.”

Csak bámultam mereven a képernyőt, s könnycseppek gördültek végig arcomon. Nagyon sok emlék kötött ahhoz a házhoz és már ezt is elvették tőlem. Szép lassan megfosztanak azoktól a dolgoktól, amiket szerettem. Már bántam, hogy belekezdtem a nyomozásba és legszívesebben visszacsináltam volna mindent. De nem tehettem. Nem Keitára haragudtam, tudtam, hogy ezt kellett tennie, hogy megvédhessen, de már nem akartam, hogy megvédjenek. Már nem volt miért.

-Nem tehettem mást... - mondta kicsit kedvtelenül. Nem válaszoltam neki csak megráztam fejem, majd felálltam és bementem a szobámba. Az ablakhoz sétáltam és csak néztem a késő őszi tájat. A lenyugvó nap narancsos színe gyönyörű színeket festett a világnak, s bárhova pillantottam, mindenből a melegség áradt.

-Bocsáss meg Kanou... - hagyta el egy lágy sóhaj ajkaim, majd letöröltem könnyeimet.

-Hogy vagy? - lépett be Keita.

-Rendben leszek...

-Legalább a lázad lement – vette le kezét homlokomról.

-Miért történik ez velem? - kérdeztem, s leültem ágyam szélére. Nem kaptam választ. Csak odasétált hozzám és szorosan magához ölelt, én pedig átkaroltam őt és magamba szívtam kellemes, bódító illatát.

-Mennem kell – hajolt le hozzám, majd megcsókolt.

***

Álmodtam, két óvó kar ölelt szorosan magához. Újra éreztem azt a kellemesen bódító illatot, mely nemrégiben annyira megnyugtatott. Lassan nyitottam ki szemem és mosolyogva állapítottam meg, hogy Keita békésen alszik mellettem, felé fordultam és gyengéden megsimogattam arcát, majd hirtelen elkaptam kezem. Teste jéghideg volt, s bőre lassan szürkülni kezdett. Óvatosan döntöttem hanyatt, a lágy ívű élénk rózsaszín ajkak, most hidegen és sápadtan húzódtak mosolyra. Közelebb hajoltam hozzá, meg kellett tudnom lélegzik-e, ekkor a szemei hirtelen kipattantak és egy halk sikolyra nyílt szája.

-A rohadt életbe! - ültem fel hirtelen ágyamba és még mindig zihálva vettem a levegőt. Szívem majd kiugrott a helyéről és mindenem reszketett a félelemtől. Ledobtam magamról a takarót, s kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Még mindig remegtem, de már cseppet sem annyira, mint pár perccel ezelőtt. Leemeltem az egyik törölközőt a fogasról és megtörölköztem.

-Rosszul vagy? - kérdezte aggodalmasan a már ismerős búgó hang.

-Rosszat álmodtam – fordultam felé és rámosolyogtam.

-Magadra hagyjalak?

-Kicsit... - ültem le a kád szélére, ő pedig visszasétált a szobájába. Féltem visszamenni. Rettenetesen megrémisztett az az álom és folyton csak azt az elgyötört arcot láttam magam előtt. Mély lélegzetet vettem és megindultam Keita szobája felé.

-Alszol? - suttogtam.

-Még nem. Valami baj van?

-Csak... - mondom lehangoltan, de nem tudom befejezni a mondatot.

-Gyere – ül fel és maga mellé invitál, én pedig félénken elindulok, hogy biztonságba lehessek mellette. Rettenetesen zavarba vagyok, de befekszem az ágyba.

-Keita... - fordultam felé és bátortalanul átkaroltam. Ahogy hozzáértem halkan felszisszent és összerezzent. Félve kaptam el kezem. - Mi történt veled?

-Nem fontos, aludjunk még egy kicsit... - suttogta halkan és nyakára húzta a takarót. Nem tudtam megnyugodni, főleg azok után nem, hogy olyan rémes álmom volt. Felültem az ágyban és felkapcsoltam a kis lámpát, majd óvatosan lefejtettem róla a takarót. Nem volt valami világos a kis szobában, de így is jól látszódott minden. Teste tele volt zúzódásokkal. Mondani akartam valamit, de ő megelőzött.

-Ha kibámészkodtad magad, szeretnék aludni... - morogta.

-Miért?

-A cafkák jutalma – rázott le ismét ugyanazzal a szöveggel, amit már egyszer a fejemhez vágott.

-Mit akar tőled megint? - kérdeztem, hisz tudtam jól, hogy valami másról van szó. Egy halk sóhaj hagyta el ajkait, majd felült.

-Téged.

-Mi van?

-Fei megparancsolta, hogy kerítselek elő, be akarja fejezni, amit a múltkor elkezdett. Tudtam, hogy nem nyugszik le olyan könnyen.

-De miért? Miért pont én?

-Ezt én is kérdeztem tőle, ez volt a válasza – mutatott az egyik zúzódásra.

-Mit tehetünk?

-Semmit. Vagy előkerítelek neki vagy...

-Vigyél el hozzá – mondtam olyan elszántsággal, amin még magam is meglepődtem.

-Felejtsd el!

-Kérlek...

-Nem! És erről nem vagyok hajlandó vitát nyitni – kelt ki az ágyból és elindult kifele.

-Könyörgöm, nem akarom, hogy miattam... - markoltam meg a takarót könnyeimmel küszködve.

-Hé – lépett oda hozzám és megsimogatta arcomat. - Nem olyan könnyű tőlem megszabadulni – kacsintotta mosolyogva. Félénken emeltem fel kezem, s ujjammal bátortalanul végigsimítottam lágy ívű ajkait. Nem szólt, csak nézett és mosolygott. Szemeibe néztem, melyekben ismét valami megmagyarázhatatlan furcsa láng táncolt, s a hideg fakó kék szín, most élénken izzott. Nem gondolkodtam tovább. Közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. Nyelvem vad csatát vívott az övével, miközben óvatosan hanyatt döntött az ágyon és fölém térdelt.

-Keita – leheltem, de nem hagyott időt, hogy beszéljek. Finoman beleharapott ajkaimba, majd apró csókokat lehelve arcomra elindult testemen lefelé. Megborzongtam attól, ahogy a forró levegő megcirógatta bőrömet és minden egyes apró csókja égetett. Nem sietett el semmit. Csiga lassúsággal járta be testem és már kezdtem szép lassan beleőrülni minden érintésébe. Halkan szuszogtam alatta,s minden érintésére testem automatikusan megfeszült. Ajkait lassan ujjai követik, melyek finoman csusszannak be bokszerom alá és kedvesen kényeztetni kezdenek. Felnyögök és egyik kezemmel a lepedőt markolom, miközben másik kezem próbálja elrejteni, hogy mennyire belepirultam ebbe az egész helyzetbe. Persze Keita nem hagyja, látni akar. Egyre hangosabb nyögések hagyják el ajkaim, ám mikor megérzem, hogy ujja bejáratomnál kezd el körözni megfeszülök.

-Még sosem voltál férfival, igaz? - mosolyogja én pedig zavartan sütöm le szemeim. - Csak lazíts és bízz bennem. - Hangja érzékien búg, s ez megnyugtat. Érzem, ahogy megszabadít bokszeromtól, majd ujjai ismét merev férfiasságom köré fonódnak. Teljesen ellazulok és ismét a lepedőt markolászva nyöszörgök alatta. A következő pillanatban a lehető leggyengédebben hatol belém egyik ujjával, de még így is összerezzenek a fájdalomtól és megharapom ajkaim. Nem mozdul, apró csókokat lehel hasfalamra, s én kezdek megint elolvadni alatta. Testem ismét ellazul, s már nem érzem azt a feszítő érzést, mint eddig. Ujja lassan mozogni kezd bennem, én pedig újra és újra felnyögök a gyönyörtől. A következő ujja azonban váratlanul ér és ismét összerezzenek. Rohadtul fáj és éget. Feszít... Hiába próbálja meg finoman csinálni. Teljesen megbénít a fájdalom és már szinte ordítanék tőle, de nem teszem, csak szorosan markolom a lepedőt és hangosan szuszogok. Nem bírom tovább, menekülni akarok, ám ekkor partnerem olyan pontot érint, amitől többször is megremegek. Ágyékom pedig egyre elviselhetetlenebb lázban ég és rettenetesen zavar az a tudat, hogy Keita nagyon is jól tudja, megtalált valamit, ami az égető fájdalom után nagy örömet okoz. Már két ujj kevés, többet akarok. Lassan próbálok felülni és állát finoman megragadva közelebb húzom magamhoz, majd vadul csókolni kezdem. Karjaim nyaka köré fonódnak, s végigsimítva testét, mosolyogva állapítom meg, hogy ő már rég megszabadult egyetlen viselt ruhadarabjától. Egy pillanat alatt szétfeszíti lábaimat, de nem mozdul. Tétova félelem lengi be köztünk a teret, én pedig már mindennél jobban vágyom arra, hogy magáévá tegyen, de még mindig nem moccan.

-Akarod? - kérdezi kéjtől remegő búgó hangján, miközben térdem cirógatja. Istenem, milyen hülye kérdés ez? Már, hogy a jó büdös francba ne akarnám. Teljesen felizgatott, nehogy már most táncoljon vissza...

-Igen... - lihegem halkan, s biztatásképp kicsit megemelem csípőmet. Egyik kezével gyengéden megcirógatja arcom, tudja mire vállalkozott. - Gyere már - súgom játékosan.

Olyan lassan hatol belém, mégis megremegek a fájdalomtól és hangosan felnyögök. Még mindig szokatlan ez az érzés, de már cseppet sem annyira, mint első akciója. Fölém hajol és nem moccan. Csak apró csókokat lehel mellkasomra. Nem tudok megmozdulni és csak arra vágyom, hogy végre múljon ez a feszítő kín. Keita percek múlva óvatosan mozgatni kezdi csípőjét én pedig igyekszem nem üvölteni a fájdalomtól és ahelyett, hogy az ő hátába vágnák véres barázdákat inkább a lepedőt markolom erősen. Igyekszik finom lenni, de minden egyes lökésében érzem a féktelen vadságot, melyet a felszabaduló vágy egyre jobban a felszínre hoz. Másodpercekkel később már nem a fájdalomtól markolom meg a lepedőt, sokkal inkább attól a gyönyörtől, mely úgy száguld végig bennem, mint egy fékevesztett gyorsvonat. Szívem vadul ver, s lassan kezdem úgy érezni magam, hogy megnyílik alattam a föld és a pokol csendben elnyel. Nem bírjuk tovább, néhány perc múlva belém ragad a levegő és ő nekem feszül. Testemet elönti a forróság és mindenem remegni kezd. Halkan szuszogva fekszik le mellém és átölel.

-Jól vagy? - kérdezi reszkető hangon, s apró csókot lehel vállamra.

-Igen – lihegem elég érdekes hanglejtésben, bár mindenem fáj és sajog. Nem szól többet. Magunkra teríti a takarót és a kimerültségtől mély álomba merül. Még figyelem egy darabig, ahogy halkan szuszog karjaimban és mosolyogva lehelek csókot homlokára. Nagyot ásítok, szemhéjam egyre nehezebbé válik és lassan engem is elnyom az álom.

Kipihenten és boldogan ültünk be a kocsiba, hogy ismét szembenézzünk Fei-jel. Úgy éreztem, amíg ő mellettem van nem történhet semmi baj. Tudtam, hogy mi vár rám, ha egyszer odaérünk, de már nem számított. Keitával voltam, és ez megnyugtatott. Nem volt könnyű rábeszélni erre, és még mindig láttam, hogy nem ért velem egyet, de talán így megóvhatom őt Fei kegyetlenségétől és a piszkos kis játékaitól.

Az autónk lassan kigurult a parkoló hatalmas épületéből, majd végigsuhanva a főúton veszett bele a lenyugvó nap narancsos fényébe.