3.

Álmosan pillantottam az órára, fél hét volt. Ledobtam magamról a takarót, majd elindultam a mosdó fele, hogy végre könnyítsek magamon. Már épp indultam kifele az ajtón, mikor hirtelen szembe találtam magam egy pisztoly csövével. Megijedni sem volt időm, csak bambán bámultam bele a fegyverbe.
-Sajnálom – mormogta Keita, majd leengedve a fegyvert, zavartan megvakarta a fejét.
-Azt hittem a mosdóba azért kimehetek egyedül is…
-Mondtam, hogy sajnálom, jó?
-Aha. – ültem le a fotelba és rágyújtottam.
-Nézd, ami tegnap este történt… - ült le velem szembe.
-Nem érdekel – tettettem a sértődöttet.
-Legyen, mennem kell. Ne csinálj baromságot, amíg nem jövök vissza. – Azzal felállt és kisétált a lakásból. Rettenetesen kíváncsi voltam és legszívesebben követni szerettem volna, de nem tehettem. Nem sokkal az után, hogy távozott a lakásból, megjelent Jhonny és a másik figura. Tényleg kezdtem úgy érezni, mintha valami taknyos kölyök lennék, aki egy percig sem maradhat egyedül, mert a szülei attól félnek, hogy csinál valamit. Elnyomtam hát cigarettámat és bementem a szobámba. Nem volt kedvem a két öreggel beszélgetni. Végignyújtóztam az ágyon és csak bámultam a plafont. Gondolkodni se volt kedvem igazán, de mást nem tehettem. Folyton Kanou és Keita járt a fejemben. Bűntudatom volt, hiszen én kértem meg Kanout a képek elkészítésére, de nem gondoltam volna soha, hogy ez lesz belőle, s most tudva az igazat haláláról, nem tudok sem Erika, sem pedig Kanou barátai szemébe nézni, hiszen nem mondhatom el nekik, hogy min dolgoztunk, nem vallhatom be nekik, hogy Kanou miattam halt meg. Még ha néha az idegeimre is ment ő volt az egyetlen, aki megértett engem. Persze sokszor oltott le, hogy mekkora egy tapló vagyok, és mennyire jó lenne, ha kicsit megváltoznék, de azt hiszem neki is furcsa lett volna, ha ezt teszem. Tudta jól ő is, hogy engem így kell elfogadni. Túl kell tennem magam ezen, tudom, de még nem megy, még olyan nehéz, hiába is próbálom meg magam erősnek mutatni. És akkor itt van Keita. Mintha csak magamat láttam volna viszont benne, bár én ennyire talán mégsem voltam soha bunkó az emberekkel. Nem tudom mi bántja ennyire, de ki fogom deríteni. Már csak a megfelelő pillanatot kellene megtalálnom.
-Kaja – kiabálta kintről az egyik zsaru.
-Köszönöm, nem vagyok éhes – dugtam ki fejem az ajtón és egy mosolyt próbáltam intézni a két rendőr felé.
-Ahogy gondolod – mondta Jhonny, majd nekilátott az ebédjének. Nem zavartam tovább őket. Visszazártam az ajtóm és nekidőltem. A két rendőr persze jóízűen falatozgatott, miközben dőlt belőlük a hülyeség, s néha már én sem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Ha jól vettem ki szavaikból elég régóta társak már és sok mindent csináltak végig együtt. Most mégis arról beszélgettek mi lesz, ha ez az akció kudarcba fullad.
-Szerinted Keita meddig bírja még?
-Remélem kitart még egy darabig – jegyezte meg Jhonny.
-Nem olyan tapasztalt, mint mi...
-Ugyan Usagi, te is tudod, hogy Keita a legjobb rendőrünk...
-Jó persze, de a modora...
-Keita még mindig nem dolgozta fel a társa elvesztését, azért olyan amilyen...
-Tudom, de előbb-utóbb ennek nem lesz jó vége. Most, hogy beépült Fei bandájába, olyan dolgokat tehet meg, amik esetleg...
-Baromság, szívből gyűlöli Feit...
-Mindegy, én csak azt mondom, nem lenne jó, ha őt is temetnénk...
-Inkább folytassuk a kajálást – zárta le a témát Jhonny, s újra olyan apró-cseprő dolgok kerültek szóba, mint a foci vagy az autósport. Ez a téma már cseppet sem kötött le, végig az előbbi beszélgetés járt a fejemben. Végre megtudtam Keita titkát, s úgy éreztem nekem kell bocsánatot kérnem tőle. Azon az estén olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amik egy cseppet sem voltak igazak. Keita a társa elvesztése miatt vette fel ezt a stílust, remélve, hogy így talán meg tudja kímélni magát egy újabb csalódástól, egy újabb fájdalomtól. Beszélni akartam vele és csak reméltem, hogy hamar hazaér.
Nem tudom mennyit aludtam, de mikor újra magamhoz tértem kint már sötét volt. Már csak megszokásból is az órámra pillantottam, s kedvtelenül konstatáltam, hogy elmúlt kilenc. Nagyot nyújtózkodva lassan kinyitottam szobám ajtaját és kilestem. Jhonny és Usagi valami idétlen ősrégi filmet bámult a tévében, így észrevétlenül sikerült kiosonnom mellettük a konyhába. Ekkor villant át agyamon a gondolat: Keita még nem jött haza. Vajon hol lehet? Nem tudom mért éreztem ezt, de kezdtem aggódni miatta. Visszasétáltam hát szobámba és csak vártam, hogy végre történjen valami. Olyan fél tizenegy magasságában hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd percekkel később Keita hangja csendült fel a szobában én pedig csendben résnyire nyitottam ajtóm és úgy hallgattam az eseményeket.
-Későn értél ma haza – jegyezte meg álmosan Usagi.
-Fei gyanakszik, vissza kell mennem ma éjjel…
-És mi lesz vele? – biccentett az ajtó felé Jhonny.
-Alszik?
-Nem tudom, egész nap alig láttuk – sóhajtotta Usagi, s alig, hogy ezt kimondta Keita megindult szobám felé. Sietősen feküdtem vissza ágyamba és alvást színleltem. Nem szólt semmit, éreztem, hogy pár percig figyel, majd becsukta szobám ajtaját. Ismét közelebb osontam az ajtóhoz, hátha sikerül megtudnom valamit.
-Nem lesz vele gond – hallottam meg ismét Keita hangját.
-Mikor indulsz?
-Még pár perc, nem tudom mit derített ki Fei, de ma éjszakára összehívta az embereit.
-Megint ugyanoda mentek?
-Igen… - hangzott a válasz kicsit lehangoltan. Most már egyre jobban furdalta oldalam a kíváncsiság, s minden áron követni akartam őt. De mégis hogyan? Esélyem sincs, hogy kiosonjak utána, főleg, ha azt veszem, hogy itt marad két bébi csőszöm is éjszakára. Ha szerencsém van talán neki állnak beszélgetni abban a tudatban, hogy én már alszom és így sikerülhet kiderítenem hova is megy Keita.
Minden a terv szerint haladt. Alig, hogy Keita elhagyta a lakást a két öreg máris nekiállt kibeszélni őt. Balszerencséjükre olyan információkat is elkotyogtak, amit nem kellett volna. Végre úgy éreztem minden jó irányban halad. Éjfél fele járhatott az idő, mikor kintről már nem szűrődött be beszélgetés, csak néha egy-egy jó ízű horkolás és a tévé hangja. Itt volt az idő. Kezembe kaptam cipőmet és halkan elindultam kifele. Nem volt nehéz kijutom az épületből. Még a portás sem állított meg, csak egy álmos „jó éjszakát” biccentett felém, én pedig alig tíz perc alatt már az utcán voltam. Körbenéztem. Az éjjeli városra csend telepedett, s kicsit hűvös is volt. Nyakamba húztam kabátom és megindultam az éjszakába, hogy végre szemtől szembe is találkozhassak Wulong Fei-jel.


 ***

Órák óta sétáltam már kint a hidegbe, s teljesen átfagytam, míg végül sikerült megtalálnom azt az eldugott kis bárocskát, melyről a két öreg beszélt. Nem volt egy feltűnő hely és igazából nem is hallottam még róla. Az épület külsőre elég átlagosnak tűnt. Csak a kapu felett díszelgő „Black Velvet” felirat engedte azt sejteni, hogy itt egy szórakozóhely áll. A ház ablakai persze nem engedtek belátást az épület belsejébe. Egy darabig még ácsorogtam kint rejtekembe, majd minden bátorságom összeszedve beléptem.
Meglepetésemre nem sok ember tartózkodott odabent, talán ezért is volt kevésbé ismert ez a hely. Körbenéztem, de csak néhány meglepett pillantás fogadott, s az sem tartott sokáig. A pulthoz sétáltam, s közben próbáltam felmérni a terepet.
-Mit adhatok?
-Egy whiskyt legyen szíves.
Tekintetem Keitát kereste, de nem láttam őt sehol. Lehet elkéstem és már rég hazament. Akkor viszont bajban vagyok. Ha észreveszi, hogy nem vagyok otthon, kerestetni kezd. Bár itt úgysem jutna eszébe körbenézni, egy fejmosást meg csak kibírok holnap, ha visszamegyek. Ismét körbepillantottam és közben belekortyoltam italomba. Fogalmam sem volt arról mit fogok tenni, ha mégis itt találom Keitát. Lehet, jobb lenne lelépnem innen, még mielőtt tényleg megjelenne, s épp, hogy csak eszembe jutott ez a lehetőség is, a bejárati ajtó kinyílt, s három alak lépett be rajta. Sokáig bámultam őket, de főleg a középső fickón akadt meg tekintetem. Nem volt valami magas és kisportolt figura. Alakja szinte elveszett a mellette álló két kigyúrt szekrény mellett, mégis volt benne valami hátborzongató, valami tekintélyt parancsoló. Hosszú fekete haját lófarokba kötve hordta, s egy méreg drága fekete öltönyt viselt. Szúrós, mély barna tekintete pedig félelmet keltett mindenkiben. Egyenesen hátra sétált, majd eltűnt egy hatalmas bőrborítású ajtó mögött. Magamhoz intettem a pultost.
-Ki volt ez a férfi?
-Wulong Fei. A bár tulajdonosa – mondta nemes egyszerűséggel, s szavaiból azt vettem észre, talán még ő sem tudja milyen ember is valójában a főnöke és, hogy mivel is foglalkozik, mikor épp nem a bár ügyeit intézi. De vajon miért működhet még mindig egy ilyen hely, mint ez. Na, nem mintha nem lenne kellemes a légkör, de tudva, hogy ki a tulajdonosa… Érdekes dolgok ezek. Még egyszer körbepillantottam a füstös kis helységben. Az egyik asztalnál két férfi ült és látszólag jól érezték magukat, hisz néha hangosan felnevettek. Nem messze tőlük egy kisebb asztalnál iszogatott valaki magányosan, míg a táncparketten jó, ha öten táncoltak. A hely nem volt valami hatalmas, de még ez a pár ember is elveszett benne. A háttérben meghúzódó színpad élőzenét, valamint különböző előadásokat engedett sejtetni, ám furcsa volt, mért is helyezkedik el két oldalán egy-egy hatalmas ketrec. Végig néztem az embereken. Az itt dolgozó pultosok, mind egytől egyig jól öltözött fiatal férfiak voltak. A bár rész tele volt márkásabbnál márkásabb italokkal, ami nem lepett meg hisz ide csakis a tehetősek ültek be. Az egyik polcon egy régi antik óra díszelgett. Mely most hajnal kettőt mutatott. Órámat bámultam ismét. Hihetetlen, hogy az a közel hatvan éves szerkezet még mindig pontos, állapítottam meg. Meguntam az ücsörgést, felálltam és elkezdtem sétálgatni a helységbe. Senkinek sem keltettem fel az érdeklődését, mindenki el volt foglalva a saját kis dolgával és partnerével. Hirtelen támadt egy ötletem, visszasiettem a pulthoz és kikértem még egy pohár whiskyt.
-Mosdó? – kérdeztem.
-Hátul, a bőr ajtótól jobbra.
-Kösz – mosolyogtam, s már meg is indultam arrafelé. Nagyon lassan közeledtem a mosdó felé, s közben próbáltam valamit kitalálni, hogy bejussak a bőr ajtón túlra. Látszólag semmi akadálya nem volt annak, hogy egyenesen besétáljak, az ajtót nem őrizték, így nem volt más dolgom, mint egyszerűen belépni rajta. Csak még azt nem tudtam, mit fogok kitalálni, hogy ha már egyszer bent leszek.
-Hello – tettem a részeget és beestem az ajtón. Ekkor két gorilla ugrott nekem és azonnal megragadtak. - Ez nem a mosdó? - játszottam tovább, de csak ellenszenves pillantásokat váltottam ki a teremben ücsörgő emberekből. - Oké, már itt sem vagyok – fordultam volna ki, ám még mindig a két gorilla szorításában voltam.
-Ugye tudod, hogy most bajban vagy? – húzta száját mosolyra a sarokban ülő férfi, s akarva akaratlanul is megborzongtam a belőle áradó hűvösségtől.
-Csak mond meg hol a mosdó és itt sem vagyok – próbáltam még mindig tovább színlelni.
-Engedd el őt Fei – hallottam meg valahonnan Keita hangját.
-Ugyan már Keita, ez a fickó matt részeg, én pedig szórakoznék végre egyet. Holnap már úgysem emlékezne semmire...
-Én nem vagyok elég?
-Te vagy az egyik legjobb emberem, de... - lépett hozzá közelebb és megcsókolta. Ledöbbentem. Fei és Keita? Mi a jó fene folyik itt? Nem értettem semmit. Menekülni akartam, elfutni, de még mindig nem tudtam, csak álltam ott ledermedve, s nem hittem a szememnek. Furcsa érzések kavarogtak bennem és minden tagom remegni kezdett.
-Én nem is zavarnék tovább – próbáltam meg a lehetetlent, remegő hanggal.
-Nem mész sehova – parancsolt rám Fei. - Keita... - mosolygott rá és visszaült a fotelba. Nem tudtam mi fog következni. Keita lassan elindult felém, s közben megszabadult zakójától, majd elkezdte kigombolni ingét. Teste teljesen enyémhez simult és átkarolta nyakam.
-Folytasd a színjátékot vagy különben mindkettőnknek annyi... - súgta fülembe, majd finoman harapdálni kezdte azt. Megborzongtam, s szívem is egyre hevesebben kezdett el verni.
-Mi...
-Csss – súgta játékosan, s megcsókolt, miközben keze lassan elkezdte kigombolni ingemet. Érzékeim teljesen összezavarodtak. Vágytam és borzongtam minden egyes érintését, ugyanakkor a hideg is kirázott attól, hogy én egy férfival legyek. Nem, ezt nem akarom, nem érdekel, ha most helyben lelőnek, de én ezt nem bírom ki. Nem elég, hogy ő tesz magáévá, de még Wulong Fei is végig nézi, és ez a két gorilla is és mindenki más, aki itt tartózkodik. Nem bírom ki ezt a szégyent. Valamit tennem kell, valahogy menekülnöm kellene, de mégis hogyan? Egy hirtelen jött ötlet, egy elhamarkodott lépés és már emeltem is lábamat, de Keita még nálam is gyorsabb volt. Ügyesen tért ki előle, s már csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas pofon csattan arcomon. Ha a két gorilla nem tartott volna olyan erősen biztos összeestem volna az ütés erejétől, így csak megszédültem és rettenetesen égett az arcom. Keita ismét közelebb lépett hozzám és csókolni akart.
-Elég! - mordult fel Fei. - Tüntesd el innen, mára végeztünk...
-Igenis főnök – hajolt meg.
-És Keita...
-Igen uram?
-Holnap számítok rád – mondta, majd felállt az asztaltól és a hátsó ajtón kisétált az épületből. A két szekrény is követve, én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy nem bírok megállni a lábamon. Térdre zuhantam és csak mereven bámultam a talajt. Pár perccel később már csak mi ketten voltunk a szobába. Keita közelebb lépett hozzám és leguggolt.
-Ideje mennünk – mondta lágyan és vállamra tette a kezét.
-Ne érj hozzám...
-Sajnálom a pofont, de értsd meg az én helyzetemet is...
-A te helyzeted? - fakadtam ki. - Nem vagy más, mint Fei cafkája... - morogtam, s már vártam, hogy kapjam a következő pofont, de nem történt semmi. Karomat vállára tette, átölelte derekam, talpra állított, majd lassan kisétáltunk az autójához. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, nem akartam még rá nézni sem. Bámultam kifele az ablakon és csak arra vágytam, hogy végre lefekhessek aludni...