2. Keita

Kicsit korán értem a találkozóhelyre, így kiszálltam autómból, majd rágyújtottam. A hely cseppet sem volt kellemes. Alig mászkált ott pár kirakodó munkás. Ahhoz képest, hogy még javában tombolt az ősz itt egy kicsit azért hűvösebb volt az átlagnál. Türelmetlenül pillantottam órámra, s közben azt figyeltem, nem e közeledik felém valaki. Ekkor a távolba egy alak jelent meg. Majd lassú léptekkel megindult felém, én pedig gyanakvó tekintettel figyeltem őt napszemüvegem rejtekéből. Nem sokkal lehetett magasabb nálam, szájában cigaretta lógott és hosszú fekete kabátot viselt. Félhosszú fekete haját a néha felerősödő szél játékosan repítette egyik oldalról a másikra, ezáltal kicsit összeborzolva azt. Mást nem nagyon tudtam kideríteni. Szemét egy fekete napszemüveg takarta el és egész megjelenése komolyságot és hűvös keménységet sugárzott.

-Aizawa? – morogta a kérdést, ám hangja nem volt olyan durva és érces, mint amit az ember megszokhat egy gengszterfilmben, sokkal inkább volt kellemes és melegséget sugárzó. Nem feleltem neki csak bólintottam, s közben elnyomtam cigarettámat a földön. Hosszú percekig nem mozdultunk csak egymást méregettük, majd végül én törtem meg a csendet.

-Azt mondta fontos információja van számomra, hát akkor rajta…

-Szállj be a kocsiba – intette, s kabátja zsebéből előhúzva fegyverét rám szegezte azt. Körbe pillantottam, persze egy lélek nem volt még a közelben sem, aki segíteni tudott volna, ha baj lenne, így hát engedelmesen beszálltam az autóba, majd ő is beült mellém. – Fogalmad sincs róla mekkora bajban vagy igaz?

-Sejtem... – sóhajtottam.

-Nézd, ez már cseppet sem játék. Az a kölyök is az életével fizetett az óvatlansága miatt...

-Az a kölyök a barátom volt...

-És egy hatalmas barom is... - tette hozzá hűvösen.

-Mit tudsz? - kezdtem el faggatni kimérten.

-A barátod ügyesen ott felejtette az igazolványát a helyszínen, miközben megpróbált elmenekülni Wulong Fei emberei elől. Ez épp elég volt ahhoz, hogy eltegyék őt láb alól. Fei nem az a megbocsájtó típus, de gondolom ezt már te is észrevetted. Ha szerencséd van, nem jön rá, hogy társa is volt, de addig nem nyugszik, míg meg nem szerzi az akkor készült képeket.

-Honnan veszed, hogy közöm van a dolgaihoz?

-Nem vagyok ostoba – tette el a fegyvert, s előhúzott egy tárca kinézetű irattartót, majd levette napszemüvegét. Ekkor eszméltem rá kivel is beszélgetek. A polgármester mellett a képen volt egy ismeretlen fickó. Ő volt az.

-Hogy találtál meg?

-Tudtam mire készül Fei. Akkor már két napja követték a barátod és én nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam a halálát. Előre eltervezték a balesetet, majd a megfelelő pillanatba lecsaptak rá.

-Hogy találtál meg? - kérdeztem ismét kicsit nyomatékosabban.

-A te neved volt az utolsó, amit még mondani tudott – mielőtt a mentő kiért volna.

-Ki vagy te? - kérdeztem most már egyre feszültebben.

-Két éve dolgozom már ezen az ügyön – mondta kimérten, majd megmutatta igazolványát. - Eddig minden a terv szerint haladt, amíg meg nem jelent a kis barátod és közbeszólt. Csak remélhetem, hogy ez nem vágja sutba az eddig elért eredményeket.

-Ez undorító – morogtam magam elé.

-Jobb lenne, ha eltűnnél egy időre...

-Nem fogok...

-Barom! Ha Wulong Fei rájön, hogy te is benne vagy ebbe az egészbe megölet téged is.

-Nem érdekel...

-Hogy lehetsz ennyire makacs? - vetett rám egy szúrós pillantást, s kék szemeiben valami megmagyarázhatatlan láng izzott fel, mely egyszerre sugárzott haragot, félelmet és fájdalmat. Nem tudom mért éreztem ezt, de tudtam, van valami, ami miatt nem akarja, hogy belekeveredjek. Persze most azt gondolná az ember azért próbál lebeszélni, mert rendőr és több embert nem akar a nyomozás miatt holtan látni, de nála nem erről volt szó. Tekintete legalábbis nem ezt sugallta, de jelen pillanatban nem tudtam megmagyarázni miért.

-Légy közel a barátaidhoz és közelebb az ellenségeidhez...

-Szép kis közhely – jelentette ki gúnyosan. - Meglátom mit tehetek – mondta, majd napszemüvegét újra felvette, s kiszállt az autóból.

-Hé! - kiabáltam utána. Mire ő kérdőn rám pillantott.

-A képek nálam vannak.

-Majd kereslek... - mondta kimérten.

-Hisz a számomat sem tudod...

-Zsaru vagyok, ezt ne felejtsd el – húzta száját egy elégedett mosolyra és elindult a kikötő felé.

Csak néztem egyre zsugorodó alakját, ahogy szép lassan eltűnik a távolba, s közben azon járt agyam mi lehet az a titok, mely végig belengte őt.

Azt hiszem kíváncsiságom miatt lettem anno riporter és ezt a kíváncsiságot még mindig nem sikerült kordában tartanom. Visszamentem az irodába és nyomozni kezdtem. Sikertelenül. Hisz még a nevét sem tudtam.

-Mekkora barom vagy! - szidtam magam, mikor ráeszméltem, hogy lett volna lehetőségem megtudni ki ő. - Az igazolvány - kár volt annyira felületesen kezelni az egészet. Mi van ha hamisítvány volt én pedig szépen beszámoltam mindenről neki. Nem tudtam mit tegyek. Most az egyszer tényleg nagy bajba keveredtem...

***

Telefoncsörgés riasztott álmomból. Körbenéztem. A felkelő nap sugarai bevilágították irodámat. Mobilomra pillantottam. Egy ismeretlen szám villogott folyamatosan a kijelzőn. Félve vettem fel a telefont.

-Igen?

-Találkoznunk kell – mondta az ismerős férfi hang.

-Mikor?

-Fél óra múlva a dokkoknál, hozd a képeket is – majd a vonal ismét megszakadt.

Kihúztam íróasztalom fiókját és keresni kezdtem azt a borítékot, melybe minden fontos iratot és fotót beletettem, majd hirtelen belém nyílalt a felismerés. Azóta nem vettem ki a kocsi kesztyűtartójából, mióta akkor éjjel haza mentem. Most az egyszer örültem feledékenységemnek. Felkaptam a kulcsaim és elindultam a dokkokhoz.

Hűvös volt a reggel, így nem állítottam le a motort csak türelmetlenül vártam hajnali randevúm másik résztvevőjét. Nem csalódtam benne. Most is pontosan érkezett.

-Elhoztad?

-Igen – mutattam a kesztyűtartó felé. Ekkor bevillant, amin tegnap este gondolkodtam s kicsit elkapott a félelem. Mi van, ha a képek megkerülte után egyszerűen lelő engem.

-Indíts – mondta ellentmondást nem tűrően. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem azon kívül, hogy folyamatosan mondta mikor merre menjek. Bevallom, féltem. Nem tudtam mi vár rám, ha végre egyszer megérkezünk a célállomáshoz és az is aggasztott, hogy útitársam folyton a visszapillantó tükröt figyelte. Közel fél óra kocsikázás után egy hatalmas épület parkolójába irányított engem. Elég giccses környék volt, az itt élő emberek, mind dúsgazdag családok sarjai vagy éppen jól menő cégek tulajdonosai voltak. Egyre gyanakvóbb pillantást vetettem rá, de ő még csak meg se rezzent. Valahol a tizenegyedik emelet környékén aztán leparkolhattam. Kiszálltunk. Legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, hogy a tegnapi fegyver most is ott lapul nála valahol. Így egyetlen szó nélkül követtem őt, bízva abban, hogy emberismeretem most sem hagy majd cserben.

-Megjöttünk – lépett be az egyik lakásba.

-Ő lenne az? - nézett rám furcsa pillantással két pocakos, korosodó ember.

-Igen – ült le az egyik fotelba és rágyújtott.

-Remélem tudja, hogy nagy bajba keveredett – hallottam meg egy harmadik hangot valahonnan magam mögül, majd mikor megpillantottam a rendőrfőnököt megkönnyebbülten fellélegeztem.

-Én... - kezdtem volna magyarázkodni de a kapitány csendre intett.

-Mostantól egy lépést sem tehet a tudtunk nélkül – szögezte le. - Fontos tanúként nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi is történjen Önnel. A képek?

-Itt vannak – dobta le az asztalra a borítékot útitársam.

-Remek munka – húzta ki tartalmát és nézegetni kezdte. - Zárjátok el ezeket – nyújtotta oda az információ köteget a két köpcösnek. - Keita, gondoskodjon róla, hogy több gondot ne okozzon nekünk az úriember.

-Mért pont én?

-Mert azt parancsoltam és mert ez az ember a koronatanúnk.

-Nem vagyok az anyja – nyafogta.

-A parancs az parancs, magát teszem felelőssé, ha valami baja történik. Most pedig mennem kell. Minden jót – azzal sarkon fordult és kisétált az ajtón.

-Rohadt életbe – morogta mérgesen.

-Hé Keita! Óvónéni lettél? - vigyorogta a másik kettő.

-Fogd be Jhonny! Te pedig – fordult most felém – jobb lesz, ha szólsz valakinek, hogy nem tudsz menni egy darabig - sétált el mellettem. - Az lesz a szobád – mutatott az egyik ajtó fele.

-Na jó, mi mentünk – mondta Jhonny, s karon ragadva a másikat megindult az ajtó fele. - Jó szórakozást gyerekek! - vigyorogta, majd becsukta maga mögött az ajtót.

-Szemetek.

-Lehetnél kedvesebb is az emberekkel – jegyeztem meg halkan, s leültem az egyik fotelba, majd előhúztam zsebemből cigarettám és rágyújtottam. Nem szólt semmit, csak bámult maga elé és szemeiben újra azok a hűvösséget árasztó lángok táncoltak. - Hány éves vagy?

-Mit érdekel?

-Nézd, engem sem dob fel, hogy itt kell töltenem pár napot egy ilyen tapló társaságában, de ha már ez jutott, szeretném tudni kivel zártak össze.

-Magadnak köszönheted és a barátodnak. Ha nem lett volna akkora pancser nem kerültünk volna ide...

-Kanou a legjobb barátom volt – kiabáltam rá, s már készültem, hogy egy hatalmasat behúzzak neki, ám ő megállította öklömet, mielőtt még az ütésem betalált volna. – Te ezt úgysem értheted. Ilyen modorral maximum csak ellenségeid vannak, fogalmad sincs róla mit jelenthet egy barát elvesztése – engedtem le kezem, majd besétáltam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót. Végig dőltem az ágyon és letöröltem könnyeim. Sosem voltam egy érzelgős típus, de abban a percben jól esett sírni, kicsit megkönnyebbültem.

-Nico... - hallottam meg Keita hangját, de nem volt kedvem vele beszélni. - Sajnálom – suttogta, majd becsukta az ajtót. Gondolataim ismét körülötte forogtak, s azon elmélkedtem mi lehet az a mérhetetlen fájdalom, mely csak úgy árad belőle. Igazából nem tudtam rá haragudni és már kicsit bántam is, hogy úgy beszéltem vele, de valakinek helyre kellett tennie az egoizmusát, mely abban a pillanatban vetekedett a legmagasabb felhőkarcolók nagyságával. Rettenetesen fáradt voltam. Magamra húztam a takarót és úgy, ahogy befeküdtem az ágyba lassan elnyomott az álom...