4.

Könnyes szemekkel rogytam le a mögöttem lévő kis padra, s még mindig a kaput bámultam. Naoki nem mondta mikor tér vissza, hisz ő sem tudta, én azonban megígértem neki, hogy várni fogom, ha kell hetekig, ha kell hónapokig, csak ne hagyjon örökre magamra. Kezdtem kicsit megnyugodni, de még mindig nem volt erőm elindulni, így hát elővettem a telefonom és azt kezdtem el piszkálgatni. Teljesen elvesztem gondolataimban, s majdnem eldobtam telefonom, mikor az hirtelen megszólalt a kezemben.

-Szia húgi.

-Szia. Hogy vagy?

-Nem épp felemelően...

-Kávé?

-Jól esne. A megszokott helyen?

-Ott leszek.

Kinyomtam a telefont és visszacsúsztattam zsebembe. Ideje volt indulni. Felálltam, körbenéztem, majd lehorgasztott fejjel elindultam a kijárat fele. Körülöttem mindenki annyira vidámnak tűnt, s az az érzésem támadt, hogy abban a percben én vagyok az egyetlen ezen a földön, aki mérhetetlen fájdalmat érez. Pár perccel később végre kiléptem az épület hatalmas üvegajtaján. Az égre emeltem tekintetem és csak egy elhaló „szeretlek”-et súgtam bele a lágy fuvallatba.

-Nocsak, nocsak... - csendült fel mellettem egy ismerősen búgó hang. Oldalra pillantottam, s nem akartam hinni szememnek.

-Ryu... - suttogtam.

-Azt hiszem lenne miről beszélnünk – vigyorogta és még csak rám se nézett.

-Nekem nincs mondandóm számodra.

-Ahogy gondolod... - vonta meg vállát, majd beszállt a taxiba.

Még hosszan figyeltem a távolba elsuhanó sárga autót, s én is útnak indultam. Anna persze már rég ott volt, mire odaértem. Nem volt kedvem magyarázkodni, így csak lehuppantam mellé és próbáltam vidám képet vágni mindenhez. Jól esett az a pár óra, amit vele töltöttem el. Annyi mindent mesélt, én pedig csak hangosan nevettem ügyes-bajos dolgain. Néha már könnyem is kicsordult. Anna persze egyszer kétszer jól bokán rúgott, mondván hogy lehetek ilyen gonosz, hogy kinevetem őt, de nem tudtam mit tenni. Esteledett. Anna pedig már menni akart.

-Majd hívlak húgi.

-Ajánlom is – vigyorogta. - Aztán fel a fejjel bátyus – kacsintott rám.

-Igyekszem.

Otthon az üres lakás fogadott, mely most olyan hidegnek és idegennek tűnt, mint eddig még soha. Csend volt, nyomasztó csend. A telefonra pillantottam. Az üzenetrögzítő kicsi gombja vadul villogott, én pedig izgatottan léptem oda és megnyomtam a gombot.

-Naoki Simita üzenetrögzítője, a sípszó után hagyjon üzenetet: Szia Nico, reméltem otthon talállak, de nem baj. Megérkeztem, ha minden jól megy pár nap és végzünk a munkával. A baj mégsem olyan nagy, mint elsőre látszott. Hiányzol, jó lenne, ha itt lennél velem. Még hívlak...

-Te is hiányzol – súgtam a kis készüléket bámulva...

***

Vidáman ébredtem fel reggel azzal a tudattal, hogy ma végre hazajön Naoki. Már mindent elterveztem. Egy hangulatos vacsora és egy átszeretkezett éjszaka képe lebegett előttem. Egy kiadós zuhany után magamra kapkodtam ruháimat és boldogan indultam el a városba, hogy beszerezzem a vacsora alapanyagait. Nem terveztem valami eget rengető menüt, de igyekszem majd mindent beleadni. De mit is főzzek? Villant át agyamon a gondolat, s azonnal telefonomért nyúltam. Annát hívtam, neki mindig is jó ötletei voltak és reméltem, hogy most is tud nekem valami egyszerű gyorsan elkészíthető finomsággal szolgálni.

-Szia húgi! Tudnál nekem segíteni?

-Miben?

-Nincs valami jó recepted? Meg akarom lepni Naokit valami finom vacsorával, de semmi ötletem sincs.

-Akad egy kettő, húsz perc múlva a Dómban megfelel neked egy randi?

-Tökéletes lesz...

-Akkor ott találkozunk!

Izgatottan indultam el a Dómba, s már rég kávémat kortyolgattam mire Anna is belibbent. Rengeteg jó ötletet kaptam tőle, de azt hiszem a felsorolt ételek mind túl bonyolultak, legalábbis az én főzőtudományomhoz képest. Közel egy óra próbálkozás után drága húgocskám úgy döntött jobb lesz, ha elkísér bevásárolni és segít a főzésben is. Kicsit megkönnyebbültem. Ráadásul az egész délutánt végig nevettük. A konyha persze úgy nézett ki, mint ahol bomba robbant és persze Anna amilyen gyorsan csak tudott igyekezett meglépni a takarítás elől. Sajnos sikerült neki, így rám maradt a piszkos munka. Röpke másfél óra mosogatás, padlósikálás és egyéb takarítási hadművelet után fáradtan vetettem bele magam a kanapéba. Órámra pillantottam, fél négy volt. Ekkor hangosan felzengett mobilom üzenetjelző hangja, amitől persze a frász jött rám. A kijelzőre pillantottam, majd olvasni kezdtem a rövid kis üzenetet.

„Fél óra és indul a gépem. Ha minden jól megy nyolcra már otthon leszek, készülj fel rá, hogy hosszú éjszakád lesz. Naoki.”

Vigyorogva írtam meg neki a választ.

„Várni foglak, de ne reménykedj, hogy neked rövidebb lesz az éjszaka. Nico”

Mosolyogva tettem vissza az asztalra mobilom, majd elnyújtóztam a kanapén. Ám nem sokáig élvezhettem ezt a kényelmet, hisz alig, hogy elhelyezkedtem újabb üzenet jött.

„Ha cukkolsz már az ajtóban letépem rólad a ruháid és megerőszakollak. N.”

Hangosan felnevettem és már pötyögtem is befele az újabb frappáns választ.

„El kell keserítselek, ha már a másik fél is akarja nem minősül erőszaknak... N.”

„Csak érjek haza, könyörögni fogsz, hogy engedjelek el...”

„Mit akarsz velem tenni? Kezdek kicsit félni. N.”

„Azt akarom, hogy akkorát élvezz, hogy még a tizenegyediken is meghallják...”

„Perverz, az tíz emelet különbség...”

„Te kezdted... Mennem kell, sietek haza.”

Önelégült vigyorral a képemen dőltem vissza a kanapéra, hogy kicsit pihenjek mielőtt Naoki hazaér. Persze hamar elnyomott az álom, s arra ébredtem, hogy valaki ész nélkül nyomja a csengőt. Órámra pillantottam. Hét óra múlt. A szívem vadul vert az izgalomtól és már alig vártam, hogy megpillantsam Naokit az ajtó másik oldalán.

-Hamar hazaértél... - nyitottam ki mosolyogva az ajtót, ám ami az után fogadott már cseppet sem volt mulatságos.

-Én is örülök, hogy láthatlak...

-Te mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten.

-Mint mondtam, beszélnünk kell...

-Tűnj innen Ryu, nem akarok veled beszélni... - mondtam, majd megpróbáltam becsapni az ajtót mielőtt késő lenne. Nem volt esélyem. Megragadta a kilincset és egy erős határozott mozdulattal beljebb lökve azt belépett a lakásba.

-Nem szép dolog így bánni egy régi baráttal – mosolyogta aljasul.

-Nincs többé közöm hozzád... - fordítottam neki hátat, amit utólag persze kétszer is megbántam. Mögém lépett, s lefogva kezeim, hátulról átölelt. Megborzongtam az érintésétől és menekülni próbáltam. Hiába, erősebb volt nálam.

-Nyugi kiscsibém, nyugi – lihegte bele fülembe.

-Nem vagyok a csibéd és eressz el...

-Furcsa, pár hónapja még nem tiltakoztál ennyire.

-Az akkor volt...

-És mi is változott azóta?

-Még van képed megkérdezni? - fakadtam ki. - Nem is tudom ki alázott meg és dobott ki a lakásából...

-Még mindig ezen rágódsz? - csókolt bele nyakamba. - Azóta sok minden megváltozott...

-Hogyne...Engedj el végre...

-Azt már nem... Egy kicsit még játszadozni akarok veled – harapott bele fülembe, miközben egyik keze lassan megindult ágyékom fele.

-Kérlek, engedj el... - könyörögtem neki könnyeimmel küszködve.

-Ne nyafogj! - lökött el magától, én pedig a földre zuhantam. - Kezdem unni ezt az egészet – mondta méla undorral, majd elővett egy pisztolyt és leült a fotelba.

-Mit akarsz tenni? - pillantottam rá félve.

-Ha nem lehetsz az enyém, akkor másé sem...

-De hisz te löktél el magadtól, akkor most mért rajtam akarsz bosszút állni? - sírtam el magam.

-Muszáj volt megtennem – gyújtott rá egy cigarettára.

-Mit akarsz tőlem?

-Hogy újra velem legyél – húzta fel szemöldökét és rám pillantott.

-Inkább a halál – motyogtam.

-Ahogy akarod – szegezte rám a pisztolyt. Nem tudtam mit tenni, csak bámultam őt üveges tekintettel, mindenre felkészülten.

-Mire vársz, húzd csak meg... - mondtam rezignáltan. Nem mozdult, csak tartotta tovább a fegyvert remegő kézzel. - Gyáva vagy Ryu, még mindig... Akkor éjjel eldobtál magadtól, mert megijedtél a saját érzéseidtől és most? Most mi tart vissza attól, hogy meghúzd a ravaszt?

-Hallgass!

-Nézz csak magadra, reszketsz.

-Fogd be! -üvöltötte. Ekkor halk motoszkálás jött az ajtó felől.

-Naoki... - súgtam magam elé.

-Na végre, hazaért a mi kis cimboránk is... - vigyorgott. - Egy hangot se, különben azonnal végzek veled!

-Megjöttem... - csendült fel az édesen búgó lágy hang. - Nico, merre vagy? Nico... - lépett be a nappaliba.

-Csakhogy hazataláltál – fordult felé Ryu, fegyverét még mindig nekem szegezve.

-Mit akarsz tőlünk?

-Tőled semmit. Nekem Nico kell.

-Hisz már egyszer ellökted magadtól, most mégis mit akarsz?

-Jaj, ne kezd már te is... Nincs kedvem magyarázkodni – fordult most már teljesen Naoki felé és őt vette célba a pisztollyal. - Ha nem lehet enyém Nico akkor másé sem... - lépett egyre közelebb hozzá. Itt volt az idő cselekedni. Összeszedtem minden bátorságom, majd lassan felálltam és óvatosan elindultam Ryu felé. Egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, majd a megfelelő pillanatban rávetettem magam. Dulakodni kezdtünk, s nem sokkal később két lövés dördült el...

***

Fények. Hol gyengék, hol erősek. Majd sötétség és csend, nyomasztó csend. Hangokat hallok, de nem értem. Valami érthetetlen nyelven beszélnek. Fájdalmat érzek, majd az is enyhülni kezd, míg végleg megszűnik körülöttem minden.

Ismét hallok valamit. Egy ismerősen búgó hang hallatszik valahonnan egészen messziről. Mondani próbál valamit, de nem értem. Lassan nyitom ki szemem. Egy ismerős látvány fogad. Vakító neonlámpák és hófehér fal. Oldalra pillantottam. Naoki ült az ágyam mellett, s fejét kezére hajtva aludt. Alig bírtam mozogni, de muszáj volt őt megérintenem, így kezem óvatosan fejére tettem.

-Nico – nézett rám könnybe lábadt szemekkel és megfogta kezem. - Hogy vagy?

-Fáradtan – suttogtam nehézkesen. - Mi történt?

-Csss... most inkább pihenj, ha jobban leszel elmesélek mindent – simogatta meg arcom mosolyogva, s egy csókot lehelt homlokomra.

Két hét telt el azóta, hogy bekerültem a kórházba. Naoki minden nap mellettem volt és ápolt, de még mindig titokban tartotta mi történt akkor éjjel. Akárhányszor rákérdeztem ő folyton másfelé terelte a témát, pedig tényleg tudni szerettem volna. A kórházból pedig szép lassan kezdett elegem lenni.

-Haza akarok menni...

-Még nem gyógyultál meg...

-Itt nem is fogok – sóhajtottam.

-Bírj ki még egy hetet kérlek...

-Mondd el mi történt akkor éjjel... - makacskodtam.

-Összeverekedtetek Ryuval, majd a dulakodás hevében eldördült egy lövés, amit egy másik követett. Azt hittem örökre elvesztettelek. Félelemtől remegve futottam oda hozzád, de te nem mozdultál.

-Mi történt Ryuval?

-Még kiabáltam neki, hogy azonnal hívja a mentőket, de ő csak bámult rám, majd fejéhez emelete a fegyvert és... - már nem fejezte be a mondatot. Odalépett hozzám és leült az ágy szélére. Csak bámultam magam elé és próbáltam felfogni azt, amit mondott, szememből pedig megállíthatatlanul záporoztak a könnyek. Nem lett volna okom sírni, de nem tudtam megálljt parancsolni érzelmeimnek. Akármennyire is rossz ember volt Ryu és akármennyire is megbántott a halálát mégsem kívántam. Valahol felelősnek is éreztem magam miatta és ez még jobban felzaklatott.

-Nyugodj meg... - ölelt magához. - Megyek, beszélek a dokival és holnap hazaviszlek.

-Ne – ráztam meg fejem. - Csak szoríts erősen...