3.

Több hónap telt el azóta, hogy Naoki magához vett. Minden remekül alakult, s én kezdtem szép lassan megfeledkezni Ryuról. Mégis néha, mikor egyedül voltam éjszaka eszembe jutottak azok a dolgok, amik történtek. Eszembe jutott, mikor először találkoztunk lent a bárban. Az átnevetett esték, majd az, az este, mikor szemembe nézve súgta nekem szeretlek, és hogy elhagy egy időre. Sírva könyörögtem neki, hogy ne tegye velem, s úgy tűnt mégsem hagy itt. Mégis inkább engem választ. Tévedtem. Pár héttel később üvöltve dobott ki lakásából és megalázott.

Éjszaka volt, ködös, hűvös éjszaka. A teraszon ültem, kezemben a félig elégett cigarettám parázslott. S csak bámultam bele az előttem elterülő sötétségbe. Őrá gondoltam. Csak ő járt a fejembe. A kedvessége, a nevetése, minden, ami őt életszerűvé teszi. Most mégis hosszú hónapok óta nem hallottam felőle. Vajon jól van? Vajon ő is gondol még rám? Nem tudom a választ, ezt csak ő mondhatná el nekem, de ebben a pillanatban úgy érzem ez teljesen lehetetlen.

Elmosolyodom. Egy kósza emlék képei jelennek meg előttem. Egy vidám estéé, mikor annyira gondtalanul és felszabadultan nevettünk közös hülyeségeinken. Majd ábrázatom újra komolyra vált. Egy újabb emlék. A sírás kerülget. Annyira hiányzik, annyira távolinak érzem őt megint, de nem tudom, hogy mondjam el neki. Könnyes szemmel gondolok vissza arra az estére, mikor bejelentette eltűnik egy időre. Órákig könyörögtem neki sírva, hogy ne tegye ezt velem. Most mégis, pár hónappal később, a teljes bizonytalanságba taszított engem...

-Min gondolkodsz? – lépett ki a teraszra Naoki.

-Nem fontos – mondtam halkan, s próbáltam nem mutatni, hogy pár perccel ezelőtt még könnyeim potyogtak.

-Ha nem lenne fontos nem sírtál volna – ült le mellém és rágyújtott. – Még mindig miatta emészted magad? – kérdezte a messzeséget bámulva.

-Igen… - vallottam be félénken. Nem mondott semmit. Elnyomta cigarettáját és visszament. Tudom, hogy nem esett jól neki az, hogy még mindig nem tudtam szabadulni Ryu emlékétől és ez nekem is rettenetesen fájt, hiszen ő volt az, akit soha nem tudtam volna megbántani. Mégis sikerült. Felálltam és egy mély lélegzetet véve Naoki után mentem.

-Sajnálom… - bújtam hozzá, átkarolva derekát.

-Nincs mit sajnálnod…

-De…

-Semmi de… – fordult felém mosolyogva -… nem engem választottál és ez ellen úgy látszik, nem tudok mit tenni.

-Segíts, hogy elfelejthessem… - súgtam, s nyakát átkarolva gyengéden megcsókoltam. Éreztem, ahogy karjai lassan derekam köré fonódnak és egyre jobban ölel magához. Furcsa érzések kavarogtak bennem, s már nem akartam semmi mást csak őt. Hogy öleljen, hogy csókoljon és mindig mellettem legyen.

Kezem lassan becsúsztattam pólója alá, s kedvesen cirógatni kezdtem hátát, miközben még mindig vadul csókoltuk egymást. Naoki sem tétlenkedett. Lerángatva rólam pólóm, nyakam kezdte el harapdálni, majd keze megindult testemen lefelé, s megállapodott ágyékomnál. Halkan felnyögtem, s zavaromban el is pirultam kicsit. Igaz nem ez volt az első alkalom, hogy férfival vagyok együtt, mégis furcsa volt, hogy ez a férfi most egy olyan személy, akit régóta ismerek.

-Jól esik? – lihegte fülembe a kérdést.

-Igen… - suttogtam még mindig zavartan, majd éreztem, ahogy megragad, s egy könnyed mozdulattal az ölébe kapva megindul velem a hálószoba felé. Percekkel később már az ágyon fekszem, s ő cseppet sem tétovázva lassan végigcsókolja testemet. Már attól is kiráz a hideg, ahogy a forró levegő megcirógatja hasfalam és ezt az érzést csak fokozzák azok az apró csókok melyek leheletét követik. Nem sieti el a dolgokat. Ajkai és ujjai olyan buja lassúsággal érnek bőrömhöz, hogy lassan már kezdek beleőrülni. De Naoki nem zavartatja magát, óvatosan ízleli meg bőrömet és ettől kezdem elveszteni minden önuralmamat. Beletúrok fekete fürtjeibe, miközben halkan nyögdécselek és szuszogok alatta. Érzem, ahogy eltávolodik tőlem, s már épp ülnék fel, mire egy határozott mozdulattal ismét visszalök az ágyra. Ismét csókok százai kényeztetik hasfalam miközben hideg ujjai már ágyékomat veszik célba, mégis ahelyett, hogy hűvös érintése lehangolna, csak még jobban felborzolja érzékeimet. Remegve tápászkodom fel, s óvatosan megmarkolva állát magamhoz húzom, s csókolni kezdem.

-Vetkőzz – lihegem fülébe kéjtől remegő hangon, ami jelen helyzetben cseppet sem hasonlít parancsra, inkább egy elhaló könyörgésbe fulladt az egész kijelentésem. Naoki engedelmesen neki lát fekete ingétől megszabadulni, ami alig pár perccel később valahol az ágy mellett köt ki, én pedig remegő kézzel kezdem el kigombolni nadrágja gombjait, majd végre sikerül beférkőznöm a már hőn áhított helyre. Ezen megmozdulásomat egy elégedett sóhajjal nyugtázza, s lassan kimászik mellőlem, hogy megszabaduljon ezen ruhadarabjától is egy időre. Mellém bújik. Meztelen teste testemhez simul, s én akarva akaratlanul is megborzongok. Naoki ismét csókolni kezd, miközben keze lassan végigsiklik testemen egészen ágyékomig, ahol újra kényeztetni kezd, én pedig engedelmesen húztam fel térdeim, hogy könnyen hozzám férhessen, s a következő pillanatban belém hatolt egyik ujjával én pedig összerezzentem a fájdalomtól.

-Sajnálom – suttogta fülembe, s óvatosan harapdálni kezdte azt, majd ujja lassú mozgásba kezdett. Már nem éreztem azt a feszítő érzést és egyre többet akartam belőle. Egyik ujja követte a másikat én pedig lassan elolvadtam karjaiban, s egyre hangosabb nyögéseimet elnyelte a szoba csendje.

Ismét fölöttem térdel, majd csöppnyi tétovázás után olyan lassan hatol belém, hogy testem megremeg a vágytól. Nem mozdul, csak apró csókokat lehel arcomra. Átölelem, s amolyan sürgetésképpen felé tolom csípőmet, ő pedig egy mosollyal szája szegletében ütemesen mozogni kezd bennem. Másodpercekkel később már a gyönyörtől teljesen átszellemült arccal markolom meg a lepedőt és hangosan felkiáltok, egy könnycsepp gördül végig arcom, melyet azonban most a boldogság csalt szemeimbe. Naoki kicsit lassít a tempón s szemeiben felcsillan az aggodalom egy halvány szikrája.

-Ne hagyd abba – kérlelem lihegve, s nyakát átkarolva ismét magamra húzom őt és csak csókolom, vadul, szenvedélyesen. Érzem, ahogy zubog a vérem és hallom Naoki egyre gyorsabb szívdobogását, minden testrészem remeg. Nem vár sokat, s ismét olyan iramba kezd, aminek már az első két percétől teljesen kikészülök. Már nem bírjuk sokáig, néhány röpke perc után testünk egymásnak feszül és remegve adjuk át magunkat a végső beteljesülésnek. Ám ő még nem enged el, bátran lök még rajtam egyet, majd hangosan szuszogva hajtja fejét mellkasomra.

-Szeretlek – suttogja. - Már régóta el akartam mondani neked, de valahogy sosem mertem.

-Én... - próbálnék kipréselni magamból valami értelmes mondatot, de nem megy. Szavai úgy találnak bele szívembe, mint egy profi íjjász nyilai a céltábla közepébe. Kezemet szám elé emelve próbálom visszafogni sírásom, de nem tudok küzdeni ellene, s végül hangos zokogásba török ki.

-Ne sírj kérlek – fekszik mellém és szorosan magához ölel. - A mosolyod jobban szeretem – törli le arcomról a könnyeket, melyek még mindig megállíthatatlanul záporoztak szememből.

-Miért vagy hozzám ennyire kedves?

-Volt egy testvérem – kezdte. - Nem sokkal azután, hogy elköltöztünk anyám teherbe esett, pedig az orvosok azt mondták többé már nem lehet gyermeke. Ő mégis terhes lett, s kilenc hónap után egy gyönyörű gyermeknek adott életet. Nagyon szerettem az öcsémet és mikor rápillantottam folyton csak rád emlékeztetett. Annyira életvidám volt, s kacagása betöltötte az egész házat – hangja itt megremegett és néma csend telepedett újra a szobára.

-Mi történt vele? - kérdeztem halkan, reszkető hangon.

-Tavaly, a hetedik születésnapja előtt egy héttel épp hazafelé tartott az iskolából, mikor egy a semmiből felbukkanó autó elütötte őt a zebrán. Még az irodában dolgoztam, mikor hívott apám. Mozdulni sem bírtam a sokktól, s az fáj a legjobban, hogy el sem búcsúzhattam tőle rendesen. Nagyon szerettem őt Nico. S az, hogy ilyen hirtelen és fiatalon távozott közülünk ráébresztett arra, hogy tőled sem búcsúztam el rendesen akkoriban. Így hát pár hónappal a temetése után visszajöttem ide, ebbe a kis városba és elhatároztam, hogy megkereslek téged. Meg akartalak találni, hogy elmondhassam mennyire sajnálom, hogy csak úgy itt hagytalak. Senkinek nem voltam képes beszélni az öcsém haláláról, de titokban mindig is reménykedtem, hogy ha rád találok te biztos meghallgatsz engem és megérted az érzéseimet. És most úgy tűnik igazam lett, hiszen itt fekszel a karjaimban és egy gyönyörű estét adtál nekem. Nem akarlak téged is elveszíteni.

-Sajnálom...

-Jól érzed magad? - kérdezte aggodalomtól remegő hangon.

-Igen – bólintottam.

-De hisz reszketsz... Biztos jól vagy?

-Igen, csak szoríts erősen...

Két nappal később Naoki bejelentette, hogy vissza kell mennie Tokyoba. Gondok akadtak a cégnél és neki segíteni kellett. Szomorúan kísértem ki a reptérre.

-Ha haza értem hívlak – ölelt magához.

-Várni foglak...

-Szeretlek Nico – súgta fülembe, majd óvatosan megmarkolta állam, s gyengéden csókolni kezdett. Szerettem volna megállítani az időt, hogy ez a pillanat örökké megmaradjon, de tudtam ez lehetetlen. Nem sokkal később egy monoton géphang újra visszarángatott mindkettőnket a valóságba.

-A Tokyoba tartó járat húsz perc múlva indul. Kérjük kedves utasainkat fáradjanak a tizenkettes terminálhoz és szálljanak fel a gépre.

-Mennem kell... - mondta, majd elindult, hogy a jegyellenőrzést követően elfoglalhassa helyét a gépen. Azon a gépen, mely ismét oly messzire repíti őt tőlem. Legszívesebben utána rohantam volna, hogy ne menjen, hogy maradjon velem, de tudtam mennie kell. Így csak néztem őt s könnyeimmel küszködve intettem neki még egy utolsó „Isten hozzád” -ot.