2.

-Takarodj! - üvöltötte.

-De, én...

-Nem akarlak többé látni sem – mondta rezignáltan.

-Miért változtál így meg? Ez nem te vagy...

-Mit tudsz te arról, milyen vagyok? - nem feleltem. - Látod, az ég világon semmit...

-De miért? - küszködtem könnyeimmel.

-Tényleg tudni akarod?

-Szeretném...

-Hát legyen... - állt fel az ágy széléről és az ablakhoz sétált. - ...Ha mindenáron tudni akarod, elmondom. Csak kihasználtalak. Nem jelentesz nekem semmit. Remek kis trófeája leszel a gyűjteményemnek, ugyanakkor hálával is tartozom neked, amiért segítettél megnyerni a fogadást – mondta hidegen. Minden egyes mondata úgy hasított bele szívembe, mint kés a vajba, én pedig csak megsemmisülve álltam az ágy mellett, lehorgasztott fejjel és nem akartam elhinni semmit. Remegtem a dühtől, a csalódottságtól, miközben próbáltam elfojtani minden érzelmemet és visszafogni könnyeimet, melyek patakokban csordogáltak végig arcomon. Szólni akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

-Itt a fizetséged – törte meg a hűvös hang a nyomasztó csendet, majd nem sokkal később egy köteg pénz landolt lábam előtt. - Most pedig tűnj innen...

-Gyűlöllek! - motyogtam, s már nem érdekelt az sem, hogy bőgök. - Nincs szükségem a pénzedre... - kiáltottam, majd sarkon fordultam és kirohantam a lakásból bevágva magam mögött az ajtót.

-Sajnálom...

Magam sem tudom, hogy fajultak idáig a dolgok. Nemrég még minden annyira szép volt és tökéletes. A fotók elkészülte után rengeteg időt töltöttünk együtt, s én tényleg azt éreztem, hogy ezt az idillt semmi sem teheti tönkre. Szinte minden napot együtt töltöttünk, én pedig rengeteget jártam be hozzá a munkahelyére. Volt, hogy órákra bezárkóztunk az irodájába, s nem törődtünk semmivel csak magunkkal. Most mégis, három év után úgy dobott el magától, mint egy használt rongyot, mintha az ég világon nem jelentettem volna semmit a számára. Mégis valami megváltozott, valami történt, s én nem tudtam mi, csak szenvedtem miatta. Soha nem voltam még ennyire boldog senki mellett, mint mellette. Anna szerint jót tett nekem Ryu, mintha teljesen kicseréltek volna és ezt én is éreztem. Nagyon sokat hülyéskedtünk. S az együtt töltött estéink, a kéjtől búgó hangja, ahogy fülembe súgta „Szeretlek”, mind csak hazugság lett volna? Rengeteget nevettünk együtt, s ezek a boldog pillanatok most mégsem jelentenek semmit? Nem, ezt nem akarom elhinni. Ryu nem ilyen. Nem ilyennek ismertem meg. Vagy mégis én voltam a vak, hogy nem vettem észre?

Sírva rohantam végig az utcán, s folyton csak azok a mondatok visszhangoztak gondolataimban. Nem tudom merre tartottam, csak futottam bele a vakvilágba, nem törődve semmivel és senkivel. Majd nem sokkal később hirtelen megálltam. Hatalmas fájdalmat éreztem mellkasomban és levegőért kapkodtam. Zihálva, tántorogva indultam tovább. Az időjárás sem kedvezett éjszakai kiruccanásomnak. Az eső cseppek úgy hullottak alá az égből, mintha ők is átéreznék azt a mérhetetlen fájdalmat, melyet az alig pár perccel ezelőtti események váltottak ki. Szédültem. Tudtam, hogy haza kell keverednem valahogy, de már alig bírtam magam vonszolni. Már nem sírtam. Nem volt miért. Lépteim egyre nehezebbé váltak, s látásom is homályosodni kezdett. Hiába akartam erős maradni, nem sikerült. Távolról heves dudálás hallatszott, majd tompa zajként kerekek csikorgása törte meg a csendet, fényárban úszott minden. Még hallottam, hogy valaki velem veszekszik, majd pár perccel később elsötétült az egész világ előttem...

***

Kezdtem magamhoz térni, s lassan kinyitottam szemem. Hófehér mennyezett és erős neonfény fogadott. Körbenéztem. Nem messze tőlem Anna aludt békésen egy fotelben. Nem tudtam mi történt és, hogy hogy kerültem ide, de kórházban voltam. Levettem arcomról az oxigén maszkot és óvatosan felültem. Égett a tüdőm, s hirtelen elkapott a köhögés.

-Nico... - ébredt fel Anna, s könnyes szemekkel lépett ágyamhoz.

-Mi...mi történt? – vettem zihálva a levegőt.

-Összeestél az utcán és behoztak ide... - fogta meg kezem.

-Kár volt, jobb lett volna, ha ott helyben meghalok – hunytam le szemem, s már mindenre emlékeztem.

-Hogy mondhatod ezt? - kiabált rám zokogva, majd kirohant a szobából, én pedig csak bámultam mereven hófehér kórházi takaróm.

-Pedig nagyon aggódott érted – mondta egy ismeretlen hang.

-Ki vagy te, hogy kioktass? – fordítottam fejem automatikusan a hang irányába.

-Az, akinek az autója elé vetetted magad...

-Nem vetettem magam elé... bár lehet jobban jártam volna akkor...

-Semmi nem lehet annyira rossz, hogy eldobd miatta az életed...

-Ugyan mit tudsz te arról, mi az a fájdalom, a csalódottság?

-Többet, mint kellene – ült le mellém a fotelba.

-Nincs közöm hozzád, tűnj innen... - kiabáltam, s elkapott a fuldoklás. Levegőért kapkodtam, és kezem a maszkot kereste.

-Várj -segítette fel rám. – Jobb lesz ha visszafekszel – igazította meg párnámat.

-Ki vagy te?

-Ezt már egyszer kérdezted – mosolyogta.

-Na..oki... - suttogtam, majd a fáradtságtól mély álomba merültem.

Naoki Simita régi barátom volt. Egy jól menő cég tulajdonosának egyetlen fiaként nőtt fel. Szinte gyerekkorom óta ismertem őt. Nagyon sokat voltunk együtt. Mégis el kellett válnunk. Talán hat vagy hetedikesek lehettünk, mikor a szülei bejelentették, hogy elköltöznek. Fájdalmas volt a búcsúzás, de titokban mindketten reméltük, hogy egyszer még találkozunk, bár egyikünk sem gondolta, hogy ilyen esemény fog minket újra összehozni. Naoki fél évvel volt idősebb nálam, mégis sokkal érettebben viselkedett már akkor is. Felnéztem rá. Aztán, mikor bejelentette, hogy többet nem járhat abba az iskolába ahová én, mert költöznek valami meghalt bennem. Nem barátkoztam senkivel. Egészen a gimiig, ahol megismertem Annát. Ő volt az egyetlen ember, akivel újra meg tudtam beszélni mindent.

Naoki rengeteget változott az elmúlt hét évben. Az akkoriban még vékonyka fekete hajú kis srácból, most egy elég karakteres férfi lett. Talán ezért is nem ismertem meg elsőre.

Álmodtam. Álmomban újra éltem azt az éjszakát, amit vele töltöttem el. A vad és szenvedélyes csókcsatát. A bőre illatát. Az érintését. Mindent, ami ő maga volt. És jött a kínzó fájdalom, szavai úgy nyilalltak belém, mintha tőrt forgattak volna szívemben. Fájdalmamban üvölteni tudtam volna, de egy hang nem jött ki torkomon. Hiába kiabáltam, hiába könyörögtem, meg sem hallgatott, meg sem hallott. Felé nyúltam, de ő csak egyre távolodott. Feladtam, már nem küzdöttem, a földre rogytam, s csak zokogtam, némán semmivel sem törődve.

-Térj magadhoz, hallod? - kiabált rám valaki, s éreztem ahogy megragad.

-Gyűlöllek, eressz el... - kapálóztam még mindig.

-Térj már észhez! - kiabált rám ismét a hang, majd egy pofon csattant arcomon. Meglepődtem, s lassan kinyitottam szemem. Egy arc formálódott ki előttem. - Sajnálom – suttogta.

-Miért kellett ezt tennie velem? Én....

-Csss – ölelt magához – sírd csak ki magad, sokkal jobb lesz.

-Haza akarok menni...

-Kicsit korai lenne nem?

-Nem érdekel...

-Hozzám költözöl... Ott legalább tudok rád vigyázni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. -És amúgy is rengeteg mesélni valóm van. Hiányoztál Nico...