1.

Éjszaka volt, ködös, hűvös éjszaka. A teraszon ültem, kezemben a félig elégett cigarettám parázslott. S csak bámultam bele az előttem elterülő sötétségbe. Őrá gondoltam. Csak ő járt a fejembe. A kedvessége, a nevetése, minden, ami őt életszerűvé teszi. Most mégis hosszú hónapok óta nem hallottam felőle. Vajon jól van? Vajon ő is gondol még rám? Nem tudom a választ, ezt csak ő mondhatná el nekem, de ebben a pillanatban úgy érzem ez teljesen lehetetlen.

Elmosolyodom. Egy kósza emlék képei jelennek meg előttem. Egy vidám estéé, mikor annyira gondtalanul és felszabadultan nevettünk közös hülyeségeinken. Majd ábrázatom újra komolyra vált. Egy újabb emlék. A sírás kerülget. Annyira hiányzik, annyira távolinak érzem őt megint, de nem tudom, hogy mondjam el neki. Könnyes szemmel gondolok vissza arra az estére, mikor bejelentette eltűnik egy időre. Órákig könyörögtem neki sírva, hogy ne tegye ezt velem. Most mégis, pár hónappal később a teljes bizonytalanságba taszított engem...

Három éve ismertem meg őt, egy hangulatos szórakozóhelyen. Már akkor is magával ragadott, elbűvölő személyisége, s ez az idők folyamán cseppet sem változott. Hosszú perceken át csak néztem, mit sem törődve azzal, hogy észreveszi.

-Már órák óta bámulod azt a pasit – lökte meg oldalam barátnőm, mire én csak legyintettem.

-Úgyse vesz észre…

-Hát így nem is… Nézzél magadra, olyan ábrázatod van, mint aki temetésről jön…

-Csak hajvágásból…

-Igazad van, meg is kell siratni azt a pár hajtincset, amitől megszabadítottak…

-Szóval úgy véled hiú vagyok…

-Nem ezt mondtam.

-De gondoltad…

-Én… - ekkor nem bírtam tovább, hangosan felnevettem.

-Ne izgulj húgi, semmi újat nem mondtál volna vele – kacsintottam rá mosolyogva. Anna pedig játékosan kinyújtotta rám nyelvét. Régóta ismertem már őt, még együtt kezdtük anno a gimit osztálytársakként. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem akkoriban. Olyan volt nekem, mint egy testvér. Rengeteg mindent megosztottam vele, hol jó dolgokat, hol rosszakat, mégis, tudtam, hogy ha bármi bajom lenne, ő az egyetlen ember, akire biztosan számíthatok.

- Na mi lesz szöszi, megszólítod vagy bámulod még?

- Úgyse tetszem neki… inkább menjünk táncolni.

- Ahogy gondolod…

Sosem tartottam magam vonzónak. Valamiért mégis mindig felkeltettem az emberek érdeklődését. Anna szerint persze akár modell is lehetnék ilyen külsővel. Mindig órákig ecsetelte, hogy ezzel a magassággal és testalkattal bármelyik magazin címlapján szerepelhetnék. Én persze kinevettem. Ugyan ki akarna egy alig 175 cm magas, 70 kilós, szőke, átlagos srácot címlapra. Nincs bennem semmi különleges, még csak izmos sem vagyok. Persze nem panaszkodhatok, azért nincs miért szégyenkeznem. A több év sportolás megtette hatását. Esztétikusan kidolgozott felső testemet büszkén mutogattam meg a világnak, ha épp úgy tartotta kedvem. Mint, ahogy ma is. Nem viseltem valami eget rengető göncöket, most is csak kedvenc hófehér nadrágomba és fekete ujjatlan pólómba mentem le egyet kikapcsolódni. Azonban mégsem kerülte el figyelmemet, hogy mennyien megbámultak…

Tánc közbe is néha-néha rápillantottam. Volt benne valami különös, valami leírhatatlan, ami nem hagyta szabadulni gondolataimat. Intettem Annának, hogy üljünk vissza, de úgy vettem észre, ő még inkább táncolna. Így hát közelebb hajoltam hozzá és amilyen hangosan csak tudtam, próbáltam túlkiabálni a zenét.

-Visszamegyek az asztalhoz… elfáradtam.

-Rendben – bólintotta.

Elmásztam a pultig, kértem magamnak még egy sört, majd visszaültem az asztalunkhoz és csak bámultam az önfeledten táncoló embereket., miközben gondolataim teljesen máshol jártak. Észre se vettem, amikor leült mellém.

-Szia!

-Mi? … izé … Szia – mondtam kicsit zavartan.

-Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – eresztett meg egy halvány mosolyt felém.

-Nem a te hibád, csak kicsit elgondolkodtam, azért ért váratlanul minden…

-Ryu vagyok.

-Nico.

-Van kedved táncolni egyet?

-Nem igazán...

-Rendben, bocs, ha zavartalak... - mondta egyhangúan, majd felállt az asztaltól és elindult a táncparkett felé. Tudom, hogy hülye voltam, de abban bíztam kicsit rámenősebb lesz. Úgy látszik tévedtem.

-Na, mi történt? - huppant le mellém Anna vigyorogva.

-Semmi.

-Azért vagy így letörve... értem én..

-Elbaltáztam, ennyi...

-Mit mondtál neki?

-Csak simán lekoptattam...

-Te sosem változol – sóhajtotta.

Igaza volt. Mindig is makacs voltam és sosem választottam a könnyebb utat. Miért is tettem volna? Abban mi a jó? Szerettem a kihívásokat, igaz néha ezek a kihívások, csak megbonyolították amúgy sem egyszerű életem. Felálltam hát az asztaltól és elindultam kifele.

-Hova mész? – érdeklődött Anna.

-Csak kiszellőztetem a fejem, rögtön jövök húgi – mosolyogtam rá.

Jól esett a friss levegő, s egy nagyot nyújtóztam a bejárat előtt, majd nekidőlve az épület falának zsebemben kezdtem el kotorászni, cigarettám keresve, hogy rágyújtsak. Persze amilyen szerencsém volt, az öngyújtómat sikerült otthagynom az asztalon.

-Ilyen nincs… -morgolódtam .

-Tüzet? – szólalt meg mellettem egy ismerős hang, majd alig pár pillanattal később már nyújtotta is felém az öngyújtót Ryu.

-Köszi.

-Ezt tedd el – nyújtott át egy kis kártyát. – Arra az estre, ha mégis kedved támadna velem táncolni egyet – kacsintott rám kaján mosollyal, majd lassan megindult, beleveszve a városi éjszakába. Nagyot sóhajtottam, majd megnéztem ismét a cédulát.

-Talán ideje mégis átgondolnom ezt a modellkedést... - suttogtam, s visszamentem a bárba.

***

Három hét telt el azóta, de még mindig nem hívtam fel. Persze Anna megállás nélkül nyaggatott, hogy tegyem meg, hisz veszteni valóm nincs. Végül is igaza volt. De mégis, milyen ürüggyel keressem? „Helló, táncolni lenne kedvem...” ez annyira átlátszó és vicces. Lehet készíttetnem kéne vele egy fénykép sorozatot. Úgysem készült még rólam rendes fotó.

Álmosan másztam ki a konyhába egy bögre kávéért, majd rágyújtottam. Na igen, a jól bevált reggeli rutin. Kávé és az elmaradhatatlan cigi. Telefonomért nyúltam és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felkaptam a pultról azt a cédulát, amit Ryu kezembe nyomott, majd tárcsázni kezdtem.

-A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható... - szólalt meg a telefon másik végén a monoton géphang.

-Fenébe... - mérgelődtem. Nagyot nyújtóztam, majd magamra kapkodva ruháim elindultam, hogy nyakamba vegyem a várost.

Kellemes idő volt. A nap melegen sütött és megtöltötte élettel a levegőt. Minden kirakatot alaposan megbámulva ballagtam végig a belváros egyik legforgalmasabb utcáján, s közben a múlt éjszakán elmélkedtem. Lehet jobb lett volna, ha nem is találkozom vele akkor este. Valamiért az volt az érzésem, hogy ez az ismeretség még sok fájdalmat fog nekem okozni. Mégis vágytam erre az egészre, akár mi is legyen a vége. Épp az egyik kirakatot nézegettem, mikor megszólalt telefonom.

-Igen tessék?

-Ryu Loren vagyok, erről a számról kerestek nemrégiben.

-Nico Aizawa...

-Azt hittem nem érdekellek. - Nem láttam, de tudtam, hogy elmosolyodik.

-Munkáról lenne szó... - kezdtem – szeretnék egy fotósorozatot csináltatni.

-Délután ráérsz?

-Mikor?

-Mondjuk fél öt fele?

-Megfelel.

-Gyere a stúdióba, a cím ott van a névjegykártyán – mondta, majd a vonal megszakadt.

-Hát ez gyorsan lerázott – pislogtam telefonom kijelzőjére és újra tárcsázni kezdtem. -Szia húgi!

-Szia Nico, mi újság?

-El se fogod hinni, amit mondok...

-Na, ne csigázz bátyus, mesélj...

-Fél ötre megyek fotózásra.

-No fene. Mi ütött beléd?

-Három betű...

-Ryu?

-Bingó. Van kedved egy kávéhoz, mielőtt mennék?

-Persze, húsz perc múlva a Dómban?

-Várlak.

Jól esett kicsit beszélgetni Annával. Jót tett, hogy megbeszélhettem vele a délutáni dolgokat és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Én pedig hittem neki, s már alig vártam, hogy újra lássam Ryut. Közeledett a fél öt, én pedig összeszedve minden bátorságomat beléptem a Monyter stúdió hatalmas üvegajtaján, s egyenesen a porta felé vettem az irányt...