Kora reggel volt. A jéghideg téli szél belengte Tokyo utcáit. A fák gyönyörű ezüstszínben pompáztak, meseszép dér ruhájuknak köszönhetően.

Shuichi álmosan nyitotta ki szemeit, nyújtózott egyet, majd elindult a konyha felé. Ma is, mint eddig mindig felrakta a kávét főni, miközben gondosan elmosogatta az előző esti edényeket. Csodálatos kávéillat lengte be a konyhát. A fiú leült a pulthoz és ábrándozni kezdett, magában már lázasan készült az estére. Alig várta, hogy végre eljöjjön ez a nap. Ez lesz az első igazi szilvesztere együtt az ő szeretett Yukijával. Igazából nem tervezett nagy felhajtást estére, de azért készült egy csodás meglepetéssel a férfinak. Ahogy így merengett magában, a kávé szép csendben lefőtt. Shuichi felállt, elővett egy bögrét, elkészítette a kávét, majd egy tálcára helyezte azt és elindult vele kedvese szobája felé. Yuki, mint mindig most is mélyen aludt. A fiú kinyitotta az ajtót és halkan beosont a szobába. Az ágytól nem messze egy kis asztalka állt, közepén egy szépen faragott ében fekete hamutartóval. Shuichi óvatosan letette a tálcát az asztalra, majd elindult barátja ágya felé, hogy felkeltse őt:

- Jó reggelt Yuki! – suttogta halkan, miközben leült a férfi mellé az ágy szélére – Ideje felkelni!

- Semmi kedvem hozzá… - motyogta Yuki, majd fejére húzta a takarót.

- Ugyan már, hoztam neked friss kávét. Még meleg, pont, ahogy szereted. –kedveskedett tovább a fiú.

Yuki megfordult és álmos szemekkel Shuichire nézett, aki erre közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. A férfi felült az ágyban, majd nekidőlt a falnak és rágyújtott, mire Shuichi a tálcáért indult, majd pár másodperccel később a férfi ölébe helyezte azt és ragyogó tekintettel Yukira mosolygott. Yuki belekortyolt a kávéjába, de alig, hogy visszatette a csészét a tálcára, elkapta egy köhögési roham. Shuichi aggódva kapta félre a tálcát, majd közelebb ült barátjához, hogy valahogy segíteni tudjon neki. Yuki abbahagyta a köhögést, majd visszafeküdt. Shuichi aggódó tekintettel figyelte őt. Nem volt szükség szavakra, mindent értett. Csókot lehelt a férfi homlokára, majd megragadta a tálcát és kiment. Becsukva maga mögött az ajtót. Talán két-három óra telhetett el így, míg végül Shuichi ismét bement Yukihoz. A férfi aludt és rettenetesen sápadt volt. A fiú odalépett hozzá és megcsókolta. Tűz forró volt Yuki teste és hideg verejték borította el. Shuichi nem tudta mit tegyen, de valamit tennie kellett. Kiszaladt a szobából és azonnal tárcsázta Mika kisasszonyt.

- Igen tessék, itt Mika Seguchi beszél.

- Shuichi vagyok! Segítsen, Mika kisasszony kérem, Yuki nagyon rosszul van, tűz forró a teste, nem tudom, mit tegyek, kérem – sírta el magát a fiú.

- Azonnal indulok, addig csinálj egy hideg vizes borogatást és próbáld meg lehűteni a testét.

- Értettem, viszlát.

Shuichi kiszaladt a fürdőszobába és nem sokkal később egy vizes törülközővel a kezében tért vissza. Óvatosan lemosta vele a férfi homlokát és mellkasát, közben könnyei rendíthetetlenül potyogtak. Talán tizenöt perc telhetett el így, mikor belépett Mika. Oda szaladt testvéréhez és annak homlokára tette a kezét:

- Még mindig lázas – mondta.

- Pedig azt csináltam, amit mondott – szipogta a fiú.

- Nem lesz ez így jó. Mondott neked valamit?

- Nem, nem tért magához eddig – sírta el magát ismét Shuichi.

- Ne sírj! Inkább segíts! Be kell vinnünk a kórházba…

Este tizenegy fele járt az idő, mikor Yuki végre magához tért. Shuichi az aggodalomtól kimerülten aludt a férfi ágya mellett, fejét az ágyra hajtva fogta Yuki kezét. Yuki óvatosan kihúzta a kezét a fiú kezei alól és annak fejére tette azt. Shuichi erre a mozdulatra felébredt.

- Yuki… – sírta el magát Shuichi.

- Ne sírj kis buta – mosolygott a férfi – semmi baj nincs!

- Nagyon megijesztettél. Én, én nem tudom mi lett volna ha… - zokogott a fiú.

-Nyugodj meg kérlek – mondta megnyugtatóan s közben megsimogatta a fiú fejét – Minden rendben van.

- Miért nem szóltál nekem?

- Próbáltam… Gyere, feküdj mellém kicsit! – kérlelte a fiút. Shuichi felállt és bebújt mellé az ágyba, szorosan magához ölelve a férfit. Yuki teste még mindig meleg volt, de már koránt sem annyira, mint mikor idehozták. Pár perc telt el néma csendben, mire Shuichi megszólalt:

- Yuki… én… szeretlek!

- Én is téged Shuichi.

- Te Yuki…

- Hmm?

- Úgy vártam a mai estét, szerettelek volna meglepni éjfélkor valamivel…

- És miért nem teszed?

- Otthon felejtettem, és azt akartam, hogy ez csak a mi emlékünk legyen…

- Akkor menjünk haza…

- De még nem gyógyultál meg!

- Itt nem is fogok, utálom a kórházakat. Kérlek Shuichi menjünk, nincs kedvem itt tölteni az újévet.

- Rendben, szólok Mika kisasszonynak…

- Menj csak… - mondta, s egy csókot lehelt a fiú homlokára.

Yuki megvárta, míg Shuichi bezárja maga mögött az ajtót, kikelt az ágyból, majd felöltözött. Pár perccel később Shuichi ismét megjelent a szobába. Átkarolta Yukit és együtt kisétáltak az autóhoz…

Közeledett az éjfél. Shuichi lekapcsolta a nappaliban a kislámpát és meggyújtotta a gyertyákat. Odament a lemezlejátszóhoz, betett egy CD, majd elindította. Halk zene szólalt meg, s közben komótos ütemben váltogatták egymást a képek, azok a képek, melyek Yukiról és róla szóltak. Shuichi a tévé mellé állt és halkan énekelni kezdett:

„Tavaszi napként ragyogtál nekem.

 Jöttél, s megdobbantottad szívem

 Szeretlek, míg élsz, szeretlek Téged,

 Szeretlek csak ennyi, örökké csak Téged.

 Melletted az életem más lett,

 Mint egy álom úgy festett.

 Szeretlek, míg élsz, szeretlek Téged,

 Szeretlek csak ennyi, örökké csak Téged.

 Néha fájt és néha égett

 De akkor is, én, szeretlek Téged!

 Szeretlek, míg élsz, szeretlek Téged,

 Szeretlek csak ennyi, örökké csak Téged.”

A zene elhalkult, s a képernyőn az a kép jelent meg, melyet még a vidámparkba készítettek együtt. Shuichi lassan odasétált Yukihoz és leült mellé. A férfi megtörölte szemeit, magához ölelte a fiút, majd átadott neki egy kis dobozkát:

- Ez pedig az én ajándékom neked! – mondta halkan. Shuichi kinyitotta a dobozt. Egy kis ezüstgyűrű csillogott benne, melynek belsejébe a következő szöveg volt vésve:

 „Örökké a Tiéd! Yuki”

Shuichi Yuki nyakába borult és zokogni kezdett. A férfi szorosan ölelte, majd pár másodperccel később a kinti toronyóra elharangozta az éjfélt, s abban a pillanatban, mintha csak így lett volna megtervezve, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó. Yuki megfogta Shuichi arcát, mélyen a fiú könnyes szemeibe nézett és csak ennyit suttogott:

- Boldog Új Évet! –majd megcsókolta a fiút.