2001. szeptember 23. reggel 6:30

„Megint ugyanaz az álom, folyton és folyton, nem akar engedni. Bárcsak tudnám, mért gyakorol rám még mindig ilyen hatást… Ebbe bele fogok őrülni szép lassan, érzem. Nappal még minden olyan csendes, olyan békés és nyugodt. Csak azok az átkozott éjszakák, azok ne lennének.

A mai nap se múlik, majd el nyomtalanul. Tízkor találkozóm van a TVTokyo menedzserével. Igazából nem sok kedvem van hozzá, de legyen, talán egy újabb siker kilendít a mostani helyzetemből. Az igazat megvallva azonban jobban szeretem, ha az egyik könyvem miatt keresnek, nem pedig, hogy holmi TV show ügyeletes szépfiúját játsszam el. Mindegy. Azért meghallgatom a mondandóját…”

2001. szeptember 23. este 7:40

„Elfáradtam, a mai nap kikészített teljesen. Nem elég, hogy jó képet kellett vágnom a menedzser mindenféle marhaságához, még délután sem lehettem magamba a gondolataimmal. Az a kölyök teljesen felidegesített ott a parkban. Bár az igazsághoz hozzá tartozik talán én is túl érzékeny voltam akkor mindenre. De ez nem számít. Azért vicces volt látni az arcát, mikor a verséről alkotott véleményem ecseteltem neki. Lehet talán túl kegyetlen voltam vele, hisz még csak gyerek volt, igazából már ez sem számít. Azért meg kell, hogy valljam nem volt annyira rossz az az irkálmány…”

2001. szeptember 30. délelőtt 11:27

„Komolyan mondom, kezd egyre idegesítőbbé válni számomra ez a Shuichi gyerek. Nem igazán tudok vele mit kezdeni, túl eleven. Mindemellett úgy tapad rám, mint valami pióca az áldozatára. Egy gondom van csak, őt sóval nem lehet eltávolítani! Alig ismerem pár napja, de azt már sikerült elérnie, hogy felidegesítsen. Ez is csak egy újabb probléma, amit valahogy meg kell oldanom, már csak azt nem tudom, hogy. Valaki igazán írhatna egy kézikönyvet a kamasz fiúk kezeléséről, vagy legalábbis lerajzolhatná a kikapcsoló gomb elhelyezkedését. Még hogy énekes… cirkuszi majomnak jobb lenne…”

2001. október 2. reggel 8:35

„Rettenetesen fáj a fejem, ez a gyerek mindent felforgatott körülöttem, még a magán életemet is. Már bánom, hogy megengedtem neki, hogy beköltözzön. És az állandó nyavalygása… mégis, be kell, hogy ismerjem, valami megfogott benne, na, nem a tehetsége, mert az valahol a béka méretes hátsófertálya alatt leledzik, legalábbis, ami az írást jelenti. Ah, de mit is izgat engem, hiszen csak egy gyerek, majd rájön, hogy jobb neki otthon anyucinál és apucinál és elköltözik. Ha máshogy nem, majd saját magam teszek róla. Nagyon megfelelt nekem az én kis magányom, nem hiányzik még egy kolonc a nyakamra, bőven elég a magam baja…”

2001. október 5. délután 3:20

„Egyre érdekesebb dolgok történnek körülöttem, mi több még a nővérem is belekotnyeleskedik mindenbe. Mintha annyira értené, azt min is megyek keresztül nap, mint nap. Sebaj, előbb-útóbb rájön, hogy ő sem érti azokat a dolgokat, amik engem vezérelnek. Nem értheti meg, ebben biztos vagyok, ő nem élte át mindazt, amit én, honnan is tudhatná ezek után milyen nehéz nekem és azt hiszem, ezt más sem értheti. Még most is bántanak az emlékek. Még mindig rengetegszer riadok fel arra, hogy forgolódom az ágyamban, s izzadok. Talán ezek a rémálmok sosem múlnak el, hacsak nem…”

2001.október 5. este 11:45

„Azt hiszem elhamarkodott lépés volt kitenni a nővéremet és Shuichit a ház elé, de el sem tudom mondani menyire idegesítő volt hallgatni a rivalizálásukat, a „Ki tud többet Yuki Eiriről?” című játékukban. Megelégeltem ezeket a dolgokat. Még hogy ők jobban ismernek… badarság! Az egyetlen, aki ismeri Yuki Eirit igazán, az én magam vagyok, bár már ebben is kezdek kételkedni, néha én sem tudom, mit miért teszek, csak megteszem, mint ahogy röpke két órával ezelőtt is. Nem tehetek róla, meg kellett tennem. Kicsit sajnáltam ugyan Shuichit, de nem akarom, hogy a közelembe legyen, úgy érzem, nem érdemlem meg őt. Túl sok szeretetet kapok tőle és ez megrémít valahol. Nem érdemlem én ezt meg, beismerem, talán a csalódás miatt is, melyet át kellett élnem, akarom őt mindenáron eltaszítani magamtól. Más részről sosem értettem őt igazán. Rengetegszer kigúnyoltam, hideg voltam vele és ő mégis végig elviselt engem. Még akkor is mikor épp azt ecseteltem neki mennyire katasztrofális az ágyban…”

2001.október 7. este 8:11

„Megint rettenetesen fáj a fejem. Legszívesebben eltűnnék a világ elől. Csak magamat okolhatom mindazért, ami tegnap Shuichivel történt. Tudtam, hogy nem lesz jó vége annak, hogy mi együtt vagyunk, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ez történik. Minden az én hibám, akkora egy idióta vagyok. Ha akkor nem engedem közel magamhoz, ez biztos nem történt volna meg. Az én hibám, hogy megverték, hogy úgy megalázták, de legalább a képeket megszereztem. Nagyon ajánlom annak az ASK-os Aizawának, hogy ne legyen több belőle különben nem ússza meg annyival, amennyivel most…”

2001. október 9. reggel 8:02

„Shuichi tegnap visszaköltözött hozzám. Azt hiszem ennyi járt neki azok után, amin keresztül ment miattam. Még mindig tud meglepetést okozni nekem. Tegnap miközben beszélgettünk, egyszer sem okolt engem a történtekért. Szégyellem magam, de akkor este sírtam… Furcsa volt hat év után először, de nem bírtam visszatartani a könnyeim. Rettenetesen bántott az, ami vele történt, úgy éreztem én vagyok a világ legrosszabb és legszerencsétlenebb embere, amiért hagytam egy ilyen dolgot, hogy megtörténjen. Újra eszembe jutottak a régi dolgok, sose felejtem el, amit Kitazawa tett velem, és azt az estét sem, azt a szörnyű emléket, mely még mindig kísért engem, újra és újra…”

2001. október 9. este 6:43

„A nővérem még mindig nyaggat Shuichi miatt és most már rám szállt a férje is. Kedvelem Tohmat, de ami sok az tényleg sok. Nem szeretem ha kioktatnak arról, mit és hogyan kell csinálnom. Rengeteg az elintézni valóm így is, nem igazán férnek bele ilyen dolgok, mint például egy „baráti” csevegés. De úgy látom, ezeket valahogy sohasem úszom meg. Hála az én túlbuzgó nővérkémnek…”

2001. október 15. délután 2:52

„Ma nem szóltam egy szót se Shuichihez. Kíváncsi vagyok, meddig bírja még mellettem. Megfogadtam, többet nem mondom neki, hogy menjen el. Soha többet. Újra az a hűvös és nemtörődöm Yuki leszek, mint azelőtt. Régen is bevált ez a mentsvár, hátha most sem lesz másképp. Akkoriban a különcségem, nyílt őszinteségem, mely sokak szerint néha már túl bántó volt, remek menekülő útnak bizonyult elkerülni mindazt, ami akár egy kicsit is fájhat, s akárcsak egy kicsit is megsebezhet. Mindennél jobban akarom, hogy ez most is így legyen. Nem magam miatt, Shuichi miatt. Majd talál valaki mást, aki többre értékeli nálam, és akit ő is majd többre értékel. Ugyan mért kellene neki egy ilyen életunt, mindenbe belefáradt író, mint én, aki már – halkan megjegyzem – szinte mindenkit elküldött már melegebb éghajlatra, legalább egyszer. És még majdhogynem élvezte is kicsit. Na, igen, ez vagyok én. A bunkó, mindenbe belefáradt író, de ez csak látszat! Egy tökéletesen felépített erőd, melyet azon az éjszakán emeltem magam köré, mikor lelőttem Kitazawat…”

2001. november 4. este 7:41

„Régen írtam a naplómba, de annyi minden történt, hogy szinte nem volt időm újabb és újabb értelmetlen sorokkal tarkítani. Most úgy érzem, itt lenne az ideje egy kis pótlásnak. Újabb kötetemet adták ki október végén, ami ismét bestseller lett. Igazából ezen már meg sem lepődöm. Nincs miért… Shuichi sem változott semmit, már azt hittem kicsit talán megkomolyodik és néha el is hiteti velem, hogy tud felnőttként viselkedni, ám ekkor valahonnan a semmiből feltámadó szél végigsöpör az egészen és az illúzióból épített kártyavárat a földdel teszi egyenlővé. Ezzel újabb és újabb csalódást okozva nekem. Pedig én tényleg nem akarok mást csak egy kis nyugalmat néha, de ha ezért meg kell küzdenem hát nem leszek szívbajos. Minden szemrebbenés nélkül újra és újra el fogom őt lökni magamtól, talán így megérti, hogy igenis kell egy kis magány nekem…”

2001. november 5. este 8:02

„Visszaolvasva a tegnap írtakat eszembe jutott az az este, mikor a kórházban voltunk. Úgy gondoltam, ha elmondom neki milyen is vagyok valójában talán békén hagy, és örökre távozik az életemből. Még most is tisztán él bennem az a kép, ami akkor játszódott le…

Este volt. Nem bírtam aludni, csak feküdtem a kórházi ágyon és bámultam a plafont, mikor halottam nyílni szobám ajtaját. Azt hittem nővérem, Mika akar újabb fejmosásban részesíteni, mert szerinte sosem elég egyszer elmondani egy dolgot valakinek, hanem igenis nyomatékosítani kell azt. Így fogtam magam, becsuktam a szemem és alvást színleltem. Meglepetésemre azonban a hang nem Mikáé volt. Shuichi állt az ágyam mellett és halkan suttogott valamit, majd éreztem, amint fölém hajol. Ekkor kinyitottam a szemem, ő persze azonnal meghátrált és hebegni kezdett:

-Yuki, te ébren vagy? Ha ezt tudom én…

-Akkor nem jössz be hozzám? – kérdeztem tőle kimérten.

-De, de én csak, én…

-Te?

-Én sajnálom, hogy miattam lettél beteg, ha ezt tudom nem nyaggatlak annyit – mondta szomorkás hangon.

-Nem te tehetsz róla Shuichi, kitől vetted ezt a butaságot?

-Hallottam, amikor Mika kisasszony és Seguchi-san itt voltak…

-Így már értem – mondtam halkan, s megsimogattam Shuichi fejét…

Akkor abban a percben tényleg úgy viselkedett, mint egy igazi felnőtt. Azt követően még beszélgettünk egy darabig. Elmesélte, hogy halad a Bad Luck az új albummal, meg még vagy ezer meg egy aprócska jelentéktelen történetet, amit szinte meg se tudtam jegyezni, majd mikor távozni készült…

-Shuichi! Ha a lemezetek eléri az egymillió eladott példányt, ígérem az egész napot veled fogom tölteni.

-Tényleg? – kerekedtek el a szemei.

-Tényleg.

Mit se mondjak madarat lehetett volna vele fogatni, olyan boldog volt. Én azonban titokban már másra készültem…”

2001. november 12. este 9:21

„Fáradt vagyok. Mostanában túl sokat dolgozom, bár inkább ez töltse ki az időmet, mint bármi más. Egyre inkább azt veszem észre, hogy a munkámba menekülök. Hazajövök, ledobom a cuccaim, bevonulok a szobámba és nem érdekel semmi más. Néha írogatok, néha meg csak bámulom a lap-topom monitorát és mindenféle zavaros gondolatok cikáznak át az agyamon. Van, hogy épp Shuichi jut eszembe, van, hogy éppenséggel a múlton töprengek, változó. Mégis mindig ugyan oda jutok el. Le kell zárnom magamban, azt, ami volt, máskülönben felemészt. Szépen, lassan, mint az árnyékban megbúvó halál, mely csak arra vár, hogy mikor bukkanhat fel ő, s míg rejtekhelyén lapulva figyel, rontása ezer meg ezer tüskéjével lassan megkörnyékez és csendben elszívja még azt a maradék kis energiád is mely eddig arra késztetett, hogy harcolj, s küzdj. Küzdj mindez ellen… Ah, de megint miket fecsegek itt, túlságosan bennem van már ez az írói gén. Jobb lesz ha visszatérek inkább a munkámhoz…”

2001. november 16. délután 4:07

„Gondolkodtam, vajon mi lenne, ha csak úgy egyszerűen eltűnnék ebből a világból. Biztos nem hiányoznék senkinek. Előbb-utóbb a rajongóim is elfelejtenének, találnának valaki jobbat, aki sikeres és még sármos is. Na és persze ott van Shuichi. Ha többé nem látna, ő is hamar elfelejtene. Sok rajongója van, biztos akadna köztük egy helyes kislány, aki megszeretné őt azért amilyen…”

2001. november 19. este 7:40

„Holnap lesz a nagy nap. Már mindent elterveztem. Délután bevallom Shuichinek mit is tettem, majd az esti géppel már indulok is New Yorkba. Le kell zárnom magamban a múltat, hogy új életet kezdhessek. Ha más módja nincs, vissza kell mennem abba a házba…”

2001. november 23. éjjel 12:17

„Nemrég értem haza a repülőtérről és nem kívánok mást csak egy kis nyugalmat. Az elmúlt pár nap teljesen más irányba vitte a gondolkodásom. Úgy érzem vége mindannak a gyötrelemnek, melyet Kitazawa megölése okozott. A tanárom volt. Szerettem, de ő kihasznált, becsapott. Sosem tudtam megbocsájtani neki azt, amikor otthagyott abban a hideg elhagyatott épületben azoknak a gazembereknek a kezei között. Csak egy gyerek voltam, aki minden tekintetben felnézett a tanárára és ez lett. Másnap elmentem hozzá és megöltem, mégis, a lelkiismeretem a mai napig nem hagyott nyugodni miatta. Hogy helyesen cselekedtem-e? Nem, de akkor ez nem számított. Megalázott, rettenetesen. Azt hiszem egy ilyen seb sosem gyógyul be igazán…”

2001. november 24. délután 3:21

„A New Yorkban történt események óta egyre jobban kezdek kötődni Shuichihez. Bár néha még ugyan fel tud idegesíteni, a véleményem teljesen megváltozott róla. Nem csak azért, mert utánam jött, hanem mindenért, amit akkor mondott nekem. Nem érdekelte mit tettem a múltban, és az sem mennyire nehéz lesz neki megváltoztatnia engem. Csak szeretni akar, szeretni azt, ami vagyok, aki vagyok és ha ehhez egy ilyen sötét múlt tartozik, ő azt sem bánja. Ott abban a pillanatban éreztem először, hogy nincs többé sötét múlt, nincs többé lelkiismeret furdalás, csak a jelen…”

2002. április 24. reggel 7:42

„Sok idő telt el az utolsó bejegyzésem óta, úgy gondoltam, már nincs miért írnom a naplómba, tévedtem. Nagyon rosszul érzem most magam. Napok óta nem szóltam Shuichihez, ami persze őt is megviselte, tudom. Rengetegszer könyörgött, hogy beszéljünk, de én csak besétáltam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Nem tudom meddig bírom még ezt az állapotot, de ki kell tartanom valahogy. Nem csak magam miatt, de miatta is…”

2002. április 26. délelőtt 10:43

„Elég volt! Ezt én nem csinálom tovább! Nem akarom őt bántani, mégis újra és újra megteszem. Nehéz úgy játszani a rideg és tartózkodót, hogy közben az ember minduntalan csak a másikkal akarna lenni. És mégis, nem beszélhetek… Megígértem, hogy nem teszem, felelőtlen voltam. Annyira jó lenne most mondani neki valamit, vagy csak megmagyarázni miért tettem, azt, amit tettem. De nem lehet, még nem, ezt már végig kell játszani…”

2002. április 26. este 7:10

„Nagyon felzaklatta Shuichit Tohma bejelentése, miszerint a Tokyo Bay Fesztiválon bemutatásra kerülő Nittle Grasper számot én írtam az együttesnek. Mikor hazajöttem ismét beszélni próbált velem erről. De nem bírtam a szemébe nézni. Tudom, hogy mindennél jobban vágyott arra, hogy egyszer majd én írjak neki egy számot, és most romokban hever ettől. Utálom magam, amiért ezt tettem, és utálom Tohmát, hogy rábeszélt erre az egészre. Nem akarok mást csak kicsit felvidítani őt, de nem tehetem, játszanom kell tovább a szerepem…”

2002. április 27. reggel 7:02

„Shuichi eltűnt. Nem tudom, igazából mihez kezdjek. Beszélni akarok vele minden áron, talán a stúdióban sikerül majd…”

2002. április 27. este 7:27

„Nem sikerült vele beszélnem, nem volt a stúdióban. Az zenekara is csak tőlem tudta meg, hogy visszaköltözött a szüleihez. Nem tudtam mit csináljak. Elmentem Tohmához és beolvastam neki. Megígérte nekem, hogy nem fogja tönkre tenni Shuichit. Ostoba voltam, hogy hittem neki, és még most is csak hitegetett. Azt mondta, holnap mindent helyre hoz, csak bízzak benne. Nem tudom, már kinek higgyek. Ha holnap se történik semmi, a föld alól is előkeresem Shuichit és mindent elmondok neki. Nem játszom tovább az érzéseivel, az érzéseimmel…”

2002. május 1. reggel 9:14

„Végül mégis csak jól sikerült a mi kis tervünk Tohmával. Shuichi végre kilábalt az írói válságból és egy remek dallal lépett színre a Nittle Grasper után. Ugyan nem vallottam be neki, de tetszett, amit előadott. Magamra ismertem abban a dalban. Abban az énekben minden érzése benne volt. Többet nem kételkedem már benne. Most már végre tudom, mit érez valójában és ez jól esik. Furcsa, de tényleg jól esik. Tegnap este együtt néztük végig a Fesztiválon készült felvételeket, késő volt már. A karjaimban feküdt és békésen aludt. Valami melegség járta át a szívemet, amit még azelőtt sohasem éreztem. Nem akartam mást, csak örökké így maradni. Végre kimondhatom, azt, amit eddig nem mertem. Szeretem őt. Szeretem Shuichi Shindout. Mindent, ami ő maga. A gyerekes viselkedését, az érzékenységét és úgy érzem, soha többé nem akarom őt eltaszítani magamtól. Azt már én sem bírnám elviselni. Bárcsak minden ilyen pillanat örökké tartana. Most először érzem úgy, hogy hálás lehetek Kitazawának, a múltamnak és mindennek, ami velem történt. Köszönöm. S most végre először, tiszta lelkiismerettel mondhattam ki ezt valakinek: -Isten hozott itthon…”