-Fogd be Shuichi! Értsd már meg végre, nekem dolgoznom kell!

-De Yukiii…

-Tűnj el! – kiáltotta haragosan Yuki, majd becsapta maga mögött dolgozószobája ajtaját.

Shuichi szólni sem bírt többet, csak mereven bámulta a hatalmas, barna faajtót, amely most szinte áttörhetetlen akadályként állt közte és Yuki közt. Hosszú percek teltek el így, míg végül Shuichi feleszmélt. Hátat fordított az ajtónak, bevonult szobájába, szemei megteltek könnyel. Magára kapott valami meleg ruhát és leült asztalához. Elgondolkodott. Mereven bámulta szobája ablakából a holdat, s mindvégig az alig tíz perce lezajlott események jártak a fejében. Egy könnycsepp gördült végig arcán, elővett egy tollat és egy papírt, majd írni kezdett.

Amint végzett az írással összehajtotta a papírt, majd az ágyára tette. Kiment az előszobába, felvette cipőjét és kisétált az ajtón. Ám mielőtt bezárta volna azt maga mögött, még egyszer utoljára hátrapillantott, hogy egy utolsó „Isten hozzád”-ot mondhasson annak az otthonnak, melyet mindeddig annyira szeretett. Még akkor is, mikor Yuki lehordta őt valami miatt. Ám most, a mai nap más volt. M nem bírta elviselni a szidalmat. Nem tudta miért, de úgy érezte menekülnie kell innen. Így is tett.

Bezárta az ajtót, majd távozott.

Ezalatt Yuki mit sem sejtve bámulta dolgozószobájában lap-topja monitorát. Nem bírt egy sort se írni. Már megbánta, ahogy Shuichivel bánt az előbb:

- Barom vagy Yuki – korholta magát, majd felállt lap-topja mellől, rágyújtott s elindult Shuichi szobája felé. Ám a fiú ajtajánál megtorpant. Igazából sose tudta mit mondhatna Shuichinek ilyen helyzetben, és ez most is így volt. Bekopogott, de válasz nem érkezett bentről. Yuki félve nyitott be.

-Shui… - akadt meg egy percre Eiri, mert a szoba üres volt. Körbe nézett, majd kiszúrta az ágyon fekvő levelet. Felvette és olvasni kezdte:

„Drága Yuki,

Sajnálom, de én ezt nem bírom! Nem tudom, mi van ma velem, én csak beszélgetni akartam veled, de úgy látom megint rosszkor. Kérlek, ne haragudj rám! Ez a mai nap sok volt nekem, én ezt nem bírom. Gondolkodnom kell! Ne várj haza ma, nem valószínű, hogy hazajövök. Sajnálom!

Szeretlek: Shuichi”

-Shuichi…

Ezalatt Shu megérkezett a parkba. Ő sem tudta mit keres ott, de úgy tűnt a sors hozta így, hogy most, ahol annak idején megismerte a férfit, most ott kell átgondolnia kettejük kapcsolatát. Nem akart elszakadni a férfitól, ahhoz túlságosan is szerette, de ezt már nem bírta. Tudta milyen Yuki, ő választotta, s most csak reménykedett, hogy a távolban, majd egyszer csak felbukkan, és ismét leszidja őt valami apróság miatt. Ez és még számos gondolat cikázott Shuichi fejében. Felállt, majd odasétált a kőfalhoz, mely a tavat határolta el a parti sétánytól. Gyönyörű holdfényes este volt aznap. A hold sugarai beborították a tavat, ezüstös csillogást kölcsönözve ezzel annak. Shuichi mereven bámulta ezt a csodát, majd szép lassan felmászott a kőfalra…

Eiri mindez alatt lázasan kereste a fiút. Még Hirohoz is elment, ám ott se találta őt. Tovább folytatta hát a keresést. Épp a park mellett haladt el autójával, mikor kiszúrta a fiút. Hirtelen lefékezett, kiugrott az autóból és futva indult el Shuichi felé. Alig pár perc alatt ért oda, ahol a fiú tartózkodott, ám Yukinak ez a távolság éveknek tűnt.

-Mit akarsz tenni Shuichi? – kérdezte halkan. A fiú csak ekkor eszmélt fel hol is áll.

-Csak elgondolkodtam – felelte Shu és lemászott a kőfalról.

-Te idióta! – rótta meg Yuki – Van fogalmad róla mennyire aggódtam? – kérdezte, majd magához ölelte Shuichit.

-Én…sajnálom!

-Ne tedd ezt velem többet – mondta, még mindig szorosan karjaiban tartva Shuichit.

-Ne haragudj rám! – kérlelte Shuichi és átölelte Yukit.

-Nem haragszom… - mondta a férfi, majd szorítása gyengülni kezdett, még látta, ahogy Shu mondani próbál valamit, ám ekkor elsötétült minden és összeesett…

Mikor magához tért az ágában találta magát, fején egy vizes borogatással. Óvatosan felült, még mindig szédült, s körbe nézett. Shuichi az ágya mellett ült, s fejét az ágyra hajtva aludt. Az éjjeli szekrényen ott hevert egy rakat gyógyszer, valószínű orvos is járt nála, elmélkedett Yuki. Újra Shuichire nézett és elmosolyodott, kezét a fiú fejére tette, aki ettől felébredt.

-Yuki! – örvendezett Shu – Megijesztettél!

-Sajnálom!

-Mért nem mondtad, hogy beteg vagy? – kérdezte aggódva – Ha ezt tudom, akkor én…

-Nem vagyok beteg, csak betegre aggódtam magam miattad! – mosolyodott el Yuki.

-Sajnálom – hajtotta le a fejét a fiú.

-Nincs mit sajnálnod! – felelte Eiri s felemelte a fiú állát, majd rámosolygott.

-Te aztán értesz ahhoz, hogy hogy hangolj le valakit! – jelentette ki a fiú.

-Ha máshoz nem is, legalább ehhez … - nevetett fel hangosan a férfi, majd megcsókolta Shuichit... A fiú arcán legördült egy könnycsepp, átölelte Yukit, majd így, egy csókban összeforrva befeküdt mellé, s alig pár perc múlva álomba merült. Yuki betakarta őt, majd újra megcsókolva Shut csak ennyit mondott:

-Szeretlek te idióta! – azzal karjában tartva Shuichit ő is álomba merült.