8.rész: Seyun

Ismét péntek volt. Az iskola faliújságára délután kerültek ki a vizsgaidőpontok. Sheichi és Aian vizsgái csak decemberben kezdődtek így még volt majdnem egy teljes hónapuk a felkészülésre. Aian fáradtan huppant a kanapéra. Sebe teljesen begyógyult, hála Sheichinek. Kényelmesen eldőlt az üllőgarnitúrán, majd benyomta a tévét. Semmi érdekeset nem talált benne, így inkább kiment a teraszra és rágyújtott. Sheichi ezalatt főzött egy jó kávét, majd töltött maguknak egy egy adagot és ő is kiült a teraszra.

-Hogy van a vállad?

-Sokkal jobban, hála neked - mosolygott rá Aian.

-Ennek igazán örülök. - viszonozta a mosolyt Sheichi, majd a korláthoz ment és neki támaszkodott. Belemerülve a késő őszi táj rideg szépségébe. Aian odament mellé.

-Csodás ilyenkor a táj nem? Ugyanakkor hátborzongató is, mintha minden meghalt volna...

-Igen...

Aian bement a lakásba és bevitte a bögréket, majd elmosogatott. Sheichi leült a tévé elé és valami idétlen filmet kezdett el nézni, s közben jókat nevetett az ott történő poénokon. Aian az ajtóból figyelte a fiút, sose látta még ennyire boldognak és felszabadultnak, mint most. Bement tehát a szobába és ő is leült a kanapéra tévézni. A filmnek olyan tizenegy magasságában vége lett. Aian átkapcsolta a tévét egy másik csatornára. Sheichi felállt és elment lezuhanyozni. Nem sokra rá mindketten aludni tértek...

Gyönyörű szombat reggelre ébredtek. Ugyan kint még hűvös volt, de az időjósok mára kellemes húsz fokot és napsütést ígértek. Sheichinek nem volt kedve tehát egész nap a lakásban ücsörögni, így rábeszélte Aiant menjenek el ismét a parkba. Aian nem tiltakozott, szeretett oda járni. Ígyhát beültek a kocsiba és elhajtottak. Sheichi leparkolt a kocsival az egyik fa alatt, lezárta azt, majd elindultak sétálni. Elég sokáig nem szóltak egy szót sem egymáshoz. Mindketten csak az elmúlt napok eseményeire tudtak emlékezni. Majd nem sokkal később Aian törte meg a csendet.

-Csodálatos egy napunk van ma nem? - kérdezte, majd leüt az egyik padra.

-Igen, remek idő van, ahhoz képest, hogy nemsoká itt a november. Szeretek ilyenkor csavarogni.

-Én is. És, hogy érzed magad mostanában?

-Remekül-mosolygott Sheichi.

-Akkor jó - viszonozta a mosolyt Aian. -Sheichi, gondolkoztál már azon, hogy mi lesz ha egyszer vége lesz ennek az egész őrültségnek?

-Igazából, néha néha eszembe jut, azt hiszem akkor végre normális életet fogok élni. - vigyorgott a fiú.

-Végülis ha más már nem jut...

A nap lassan nyugovóra tért. Az idő is rohamosan hűlni kezdett. Sheichi felállt és nyújtózott egyet.

-Azt hiszem ideje lassan indulnunk. Kezdek fázni. - mondta.

-Egyetértek - állt fel Aian is.

A két fiu komótosan indult vissza a kocsihoz. Sheichi még hátra pillantott, hogy búcsút vegyen a csodálatos parktól, ekkor valami furcsa rossz érzés kerítette őt hatalmába. A szél is feltámadt s Aian is meghátrált egy pillanatra.

-Te is érzed ezt? - kérdezte Sheichi.

-Valami megint készül itt, a fák lombjai csak úgy nyőgnek a hatalmas erő terhe alatt.

-Én mást is érzek, nem tudom neked elmagyarázni mit, de érzem, és megrémiszt. Ez nem olyan, mint mikor a két démon erre járt, ez valami egészen más, túlságosan is erős és gonosz ahhoz, hogy démon legyen. Félek. Most elősször életemben úgy érzem félek.

-Ne aggódj Sheichi, megígértem, hogy megvédelek, és be is tartom az ígéretem. - ekkor az egyik fa mögül egy tűzgömb repült a két fiú felé. Aian félrerántotta Sheichit, még éppen időben. A tűzgömb nemsokkal melletük suhant el majd a földbe csapódott. Aian a gömb kiinduló pontja felé nézett. Egy árnyat látott. Majd nemsokkal később egy hatalmas nevetést hallott. A hang bántotta a fülét, mélyről jövő, démoni kacagás volt ez. Egy érces hang, egy furcsa árny, majd a felhők közül előbújó holdsugár megvilágította támadójukat.

Aian feltápászkodott és felsegítette Sheichit is.

-Ki vagy te? - kérdezte.

-A nevem Seyun. A félszárnyú angyal, a halál hírnöke. Gondolom neked nem kell bemutatnom magam.

-Jól ismerem a fajtádat. - mondta Aian idegesen - Azt hittem ti titokban tevékenykedtek.

-Akkor nem ha parancsot kapunk gazdáinktól.

-Mi ez a lény? - súgta oda Sheichi Aiannak a kérdést.

-Ő egy haláldalnok, egy mirshann. A szárnyuk felét akkor vesztették el mikor az égiek megorroltak önfejű makacs természetükre s letaszították őket a mélybe. Több száz éve vannak jelen a földön, de eddig egyikük sem mutatkozott. Vagy azért mert féltek vagy csak azért mert épp bosszújukat forralták nagyban. Az tartja a legenda, hogy a mirshann hatalmas erővel bír. Bármikor képes élet és halál közt dönteni és nem kell mást tennie elég ha csak egyet int kezével. Én úgy tudom, azonban ezt a képességüket elvesztették, amint kitaszítottak lettek, ám erejük mitsem változott azóta. Még most is félelmetesek. Többen mondták már, hogy aki lát vagy látni vél egy mirshannt azt hamarosan a halál várja. Nem tudom mi igaz ebből Sheichi, de tény, hogy hatalmas erővel állunk most szemben. Most elősször én is félek...

-Hmm szép történelmi előadás volt varázshasználó - vigyorgott Seyun - bár én még kiegészíteném annyival, hogy ugyan nem tudunk már életről és halálról dönteni, de még mindig képesek vagyunk bárkit a halál peremére taszítani, vagy épp onnan visszarántani. Sajnos az idők során úgy intézték, hogy csak megmutassuk az embereknek milyen a halál, de nem küldhetjük őket végleg a pokolra. Pedig, hogy szerettem azt a melót...-sopánkodott az angyal.

-El tudom képzelni - jegyezte meg Sheichi undorral.

-Hmm, van nálam valami ami talán érdekelni fog, varázshasználó - mosolygott álnokul Seyun. Felemelte egyik kezét s tenyerében fekete láng jelent meg, majd egy halvány kép kezdett derengeni. Egy autó volt rajta, mely egy hatalmas hegyi úton haladt lefele. A kép egyre közelített az autóhoz, mígnem teljesen felfedte az autóban ülők kilétét. Sheichi szülei voltak azok. Vígan nevetgéltek. Hátul az ülésen egy gyerek ült. A fiú magára ismert. Az anya kikapcsolta az övet, hogy hátrafordulhasson fiához. Ekkor a semmiből egy őz ugrott eléjük, az apa félre rántotta a kormányt, s az autó nekiszaladt egy fának. Az ütközés végzetes volt. Az apa azonnal életét vesztette. Az anya még odahajolt gyermekéhez. Ekkor egy árny jelent meg, egy angyal.

-Miért tetted ezt mirshann? - kérdezte az anya elhaló hangon.

-Itt az ideje, hogy menj...-hangzott a válasz. Az angyal nyugodt halk hangon beszélt, majd felemelte kezét és intett. Ekkor az anya élettelenül borult az üllésre. Keze egyetlen gyermekének ölében pihent.

Sheichi térdre esett. Mindent akart látni, de ezt nem. Ismét szüleivel zsarolják, újra és újra. Szíve vadul vert s a fájdalom ránehezedett egész testére. Aian ledermedve állt barátja mellett. Erre még ő sem számított.

Seyun csak csendesen mosolygott, tudta jól ezzel az emlékkel, melyet most mutatott a fiúnak, még sokáig sakkban tarthatja őt. Így máris könnyebbnek érezte terve sikeres befejezését. Ekkor hatalmas energiahullám indult meg felé. Aian támadni kezdett, Seyun épphogy hárítani tudta az első támadást. Aian azonban egy gondolatnyi időt sem hagyott ellenfelének máris újjab energiahullámot bocsátott az angyalra. Seyun ezt is kivédte, s hogy megelőzze a fiú soron következő támadását egy tűzlabdát idézett, majd útjára engedte azt.

-Nem rossz varázshasználó -ismerte el az angyal.

-És még nem láttál mindent...- mondta határozottan Aian, majd hátrapillantott Sheichire, aki még mindig a földre rogyva bámulta a talajt.

-Ne aggódj, előbb veled végzek, majd csak utána kerül sor a kis barátodra - vigyorogta - Addig hagyom hagy kínozzák kicsit az emlékei, legalább vele könnyebb dolgom lesz.

-Ezért megfizetsz! - kiáltotta Aian, s egy szörnyű igébe kezdett. Ám a következő pillanatban megtorpant. Sheichit hallotta a háta mögött, ledermedt, majd szép lassan hátrafordult.

A fiú felállt, szemei ürességgel voltak tele, egy igét mormolt szép halkan, mintha nem is ő lenne...

-Sötét éjnek mélységes mélyén ... - Seyun feszülten figyelt-...csendességbe ne vesszék. Hívlak téged hald hát szavam, ad át erőd, hogy magam végre megmutathassam...

-Ez nem lehet...-súgta maga elé halkan Aian. Az igét, melyet Sheichi skandált a halálosztók dalaként ismerte a fiú. Ezt csak azon varázshasználók kevese ismerte és tudta alkalmazni, akik maguk is közéjük tartoztak. Sheichi körül kék lánggal izzani kezdett a levegő. Szemei megteltek gyűlölettel. Hátán hatalmas fekete szárnyak díszelegtek, s kezében egy feketén lángoló kard villant fel. A Halálosztó átvette az uralmat teste felett, s a fiú mély, nem emberi hangon megszólalt:

-Készülj Mirshann! - dörögte - Ma megfizetsz minden bűnödért, melyet elkövettél...

Seyun hátrálni kezdett, a félelem és harag jelei jelentek meg arcán. Egy igébe kezdett, majd kezeiben neki is megjelent egy kard, melynek pengéje a hatalmas energiától karmazsin vörös színekben ragyogott.

-Állok elébe Halálosztó... -mondta álcázott határozottsággal Seyun.

-Pusztulj!- Üvöltötte Sheichi, s gyors támadást indított Seyun ellen. Hatalmas energiahullám rázta meg a teret amint a két penge egymásnak feszült. Aian alig bírta magát megtartani, hogy hátra ne essen a hatalmas erőtől. A harc azonban tovább folytatódott feje felett, s most ő kényszerült abba a helyzetbe, hogy végignézze, amint társa harcot vív Kaito újabb csatlósa ellen. A Halálosztó újra próbálkozott, kardjával egy jól irányzott keresztvágást készült kivitelezni, miközben egy ige skandálásába kezdett.

-Fekete föld, fekete vér, egy fekete lélek életre kél… - hangzott az ősi varázslat első versszaka. Aian ezt már nem bírta, tudta, hogy ezzel a varázslattal a Halálosztó akkora pusztítást is végezhet, ami ezt a kisvárost a földdel teszi egyenlővé. Ezt nem hagyhatta a fiú. Ilyen áron nem akart nyerni Seyun ellen.

-Sheichi! Kérlek, ne tedd! – kiáltotta, ekkor az angyal felé fordult – tudom, hogy hallasz engem, ha engeded, hogy ő irányítson téged minden elpusztul! – az angyal lejjebb engedte kardját, s a fiút nézte. – Ne tedd ezt Sheichi, ez nem te vagy… Tudom, hogy képes vagy irányítani őt! Hát ne hagyd, hogy ő tegye ezt veled! – Az angyal szemei kitisztultak, újra Sheichi irányította az eseményeket. Meglepődve eszmélt fel, hogy mibe is csöppent bele.

-Hát ez? – nézett a kardjára, ám ekkor Seyun megtámadta őt, a fiú épp, hogy hárítani tudta a támadást.

-Már nem vagy olyan erős, mint előbb ugye varázshasználó? – vigyorgott a mirshann.

-Lehet, de közel sem vagyok olyan gyenge, mint azt hiszed! – kiáltotta Sheichi majd kardját két kézre fogta és támadni kezdte Seyunt. A harc sokáig tartott, Sheichinek közel ugyanakkora ereje volt most, mint Seyunnak. A fiú nem tudta mi irányítja, vagy, hogy honnan tud ilyen remekül bánni a karddal, de ezzel most nem is foglalkozott. Le kellett győznie a mirshannt. Méghozzá minél hamarabb. Egy jól irányzott keresztvágás, egy szúrás, majd egy újabb és újabb keresztvágás követte egymást olyan gyorsasággal, hogy a mirshannak minden figyelmét összpontosítania kellett a támadások hárításához. Ekkor Aian is támadásba lendült, most volt esélye közbeavatkozni.

-Sötét éjben megbúvó lélek, hozzád szólok, kérlek téged , jöjj elő rejtekedből s temesd el őt ki ellenszegül! Indulj utadra Lélekvadász, rettegje dalod ki ádáz. – kántálta s a sötétségből egy áttetsző lény bukkant fel. Szárnyai éjjfeketék voltak, s ruhája egy fehér tógára hasonlított. Kitárt karokkal indult meg a mirshann felé s közben az elveszett lelkek dalát zengte. Seyun a lény felé fordult. Démon fülei nem bírták elviselni a megkínzott lelkek dalának durva dallamát. Kardja kiesett kezéből, s amint földet ért eltűnt. Seyun befogta a fülét, miközben rettenetes kínokat élt át. Sheichi ekkor újra lecsapott megsebesítve ezzel a démont. Seyun felüvöltött, hátrébb ugrott, még mindig a levegőben lebegve, megnyitotta az átjárót, majd eltűnt.

Sheichi kardja is oszladozni kezdett, majd a fiú lassan leereszkedett a földre, miközben szárnyai, ahogy kardja is az előbb halványodni kezdtek. Amint földet ért összeesett. Aian odaszaladt hozzá.

-Jól vagy?

-Igen, csak elfáradtam… Mi történt velem Aian? – nézett fáradtságtól elgyötört arccal a fiúra.

-Szerintem haza kellene mennünk, majd otthon elmesélek mindent. – segítette fel barátját a földről…

Ezalatt Seyun megérkezett Kaito nagyúr elé, hogy jelentést tegyen:

-Nos elhoztad nekem amit kértem? – nézett a megtépázott démonra Kaito.

-Sajnálom uram, sikertelenül jártam – hajolt meg mélyen a mirshann.

-Ezt nem vártam tőled ugye tudod?

-Tudom uram és sajnálom, ám van valami, ami érdekelni fogja önt.

-És pedig?

-A varázshasználó, akinek a szülei meghaltak…

-Igen?

-Nos uram, ő egy halálosztó!

-Az nem lehet… Biztos vagy benne?

-Teljes mértékben uram…

-Tűnj a szemem elől!

-Engedelmével – hajolt meg mélyen a mirshann…

Sheichi bevetette magát a kanapéra. Rettenetesen fáradt volt. Nem vágyott semmi másra csak egy kiadós alvásra. Aian bement a szobába és az erkélyajtóhoz sétált. Kinézett a késő esti tájra. Csendeséget és nyugalmat sugárzott az éjszaka. Aian behúzta a függönyt, majd beült az egyik fotelba. Sheichi felült:

-Aian, mi történt a parkban? – kérdezte halkan. – Emlékszem azokra a szörnyű képekre, amit a démon mutatott… tisztán emlékszem, utána minden elsötétült és már csak arra emlékszem, hogy beszélsz hozzám és én ott állok egy karddal a kezembe, ami még csak nem is hasonlított emberi fegyverhez. Éreztem az erejét. Mélyről jövő hatalom volt benne. Kérlek, mond el mi volt az, tudnom kell…

-Sheichi, nem tudom, hogy lehetséges ez, de te egy Halálosztó vagy…

-Egy micsoda?

-Halálosztó… Rengeteg legenda szól róluk. De igazából senki se tudja vajon mit is csinálnak és miért is vannak jelen. Úgy tudom a Halálosztóknak az egyetlen feladata az volt, hogy fenntartsák a rendet a szellemvilágban. Ha valami vagy valaki nem cselekedett a szellemvilág vezetőinek akarata szerint, azt a Halálosztók könyörtelenül elintézték.

-És akkor én hogy…?

-Nem tudom… De talán anyám erre is tudja a magyarázatot. Úgy vélem, ideje lenne meglátogatnunk őt ismét. Biztos nem venné zokon.

-Rendben.

Kaito fortyogott dühében. Fel s alá járkált tróntermének hatalmas csarnokában, s egyre csak a mirshann szavai jártak fejében.

-Egy Halálosztó… Kizárt…-mérgelődött félhangosan. Majd megtorpant, arcán kegyetlen mosoly jelent meg. – Seyun! Hozzám – kiáltotta.

-Igen gazdám? – hajolt meg az angyal.

-Kitaláltam a számodra egy új feladatot…