Marcus és Dilarra

~Véres szenvedélyek~

A nap már lemenőben volt. Dilarra kicsit már megunta a macskaszerepet, így visszaváltozott emberré. Nyújtózott egyet, majd edőlt az ágyon és a plafont bámulta. Kint halkan fujdogált a szél, ahogy közeledett az este. A lánynak semmi dolga nem akadt, így hamar elnyomta az álom. Nem így tervezte, még a lámpa is égve maradt szobájában. Kint egy árny jelent meg a teraszon. Halkan beosont a szobába, körüljárta a kanapét s közben valami port hinett a lányra. Ezután felkapta őt és ahogy jött úgy távozott, az erkély ajtón keresztül.

- Ébresztő! – csattant egy pofon a lány arcán. Dilarra kezdett magához térni. Amikor feleszmélt egy rideg szobában találta magát, kezeit és lábait láncra verve egy falhoz szegezték.

- Marcus! Hát nem unod még?

- Őszinte legyek? Egy cseppet sem… Tetszik, hogy téged lehet kínozni!

- De nekem nem!

- És mond csak aranyom kit érdekel, hogy neked tetszik e vagy sem… Bár a nyőgdécseléseidből nem azt szoktam kivenni, hogy neked nem tetszik…

- Jajj hagyd már! Mond meg nekem, nem lehetnénk egyszerűen csak egymáséi, mint Ankh és Siza? Muszáj neked Choden kettőt játszani… mellesleg halkan megjegyzem, most egész aranyos mióta tengeri coca lett.

- Engem ne hasonlítgass Chodenhez! Az egy pancser! Ő nem látja mikor sok az amit csinál, én azért megkíméllek vagy nem úgy tűnt?

- Három katanával az oldalamban ne haragudj, de nem tűnt fel – fintorgott Dilarra.

- Majd megszokod… – vigyorogta Marcus.

- Tudod mit? Elmehetsz te a sunyiba! Nem vagyok tűpárna!

- Még aranyom, még… - villant meg Marcus kezében az egyik katana, odasétált a lányhoz s egy könnyed vágással végigszakította annak ruháját. Nem volt nehéz dolga. Dilarrán csak egy vékony anyagú kisruha volt, amit így Marcus könnyedén letéphett róla. Dilarra nem tudott mit tenni csak tűrt. Marcus még közelebb lépet a boszorkányoz.

- Imádom mikor dühös vagy és tehetetlen – lihegte a lány fülébe, majd megcsókolta annak nyakát és elindult Dilarra mellei felé. Ott megállt, és játszadozni kezdett velük. Finoman harapdálta a lány mellbimbóit, majd mikor hallotta, hogy a lánynak is tetszik a játék, egy laza mozdulattal átdöfte annak oldalán a katanát. Dilarra felüvötött. Marcus mit sem törődve vele, pedig elindult még lejebb s a sebből csordogáló vért óvatosan lenyalta a lány testéről.

- Finom a véred! – élvezkedett a vámpír. Majd ismét útjának indult. Mikor érezte, hogy Dilarra ismét élvezni kezdi a dolgokat hátrébb lépett. Mégegy katana került elő valahonnan, s azt is alányba döfte. Dilarra sebei égetően fájtak, de még bírta Marcus szadizmusát. A fiú visszalépett a lány mellé, keze útnak indult annak csiklója felé, majd ott kezdtek el játszadozni, miközben ő a lány nyakát csókolta harapdálta. Dilarra ismét élvezni kezdte a játékot s ennek nyőgdécseléseivel jelét is adta. Marcus is már fel volt tüzelve. Úgy döntött most bőven elég lesz az a két katana amit eddig kapott. Így még szabadon lévő kezével elkezdte leoldani a lány láncait. Mikor az végre kiszabadult, már alig bírt megállni a lábán, de erőt vett magán. Marcus megragadta a katanákat és egy határozott rántással kihúzta őket. Dilarrának ez a fájdalom már sok volt, összeesett. Marcus az ölébe kapta őt és az ágyra fektette. Fölé hajolt s végig csókolta annak testét, majd sebei körül a vért kezdte áhítattal yalgatni, miközben kezével ismét támadásba vette a lány csiklóját. Dilarrában ismér felizzott a tűz. Apró kis nyőgdécselésekkel adta tudtára a vámpírnak, hogy jó munkát végez.

-Mért nem tudsz mindig ilyen lenni? –tette fel a költői kérdést Dilarra, de Marcus ügyet sem vetett rá, csak folytatta tovább a kényeztetést.

Dilarra érezte amint testét elönti a forróság és egy halk sikollyal jelezte a vámpírnak, hogy kis játéka végre célba ért. Marcus tudta itt az ideje cselekedni. Felállt, ledobálta magáról a ruhát, majd visszahajolt a boszorkány fölé, megcsókolta és meredező férfiasságával a lányba hatolt. Dilarrát ismét elöntötte a forróság. A vámpír pedig szépen mozogni kezdett a lányban, hol gyorsan hol lassan, egyre csak váltva az ütemeket, miközben szájával a lány melleire tapadt és azokkal játszadozott. Dilarra nem bírta visszafogni magát, halkan nyőgdécselt s közbe újra és újra elélvezett. Marcus túl jó munkát végzett. Ezt szerette a vámpírban. Megkínozhatta ugyan ám utána mégis mindig óriási örömet szerzett neki. A vámpír Dilarra sokadik felnyőgését csak egy apró és elégedett mosollyal nyugtázta. Közel volt már ő is ahhoz, hogy végre beteljesedjen az öröm ezen formája, így gyorsabb tempóra kapcsolt. Mindkettejük teste remegni kezdett a kéjtől, a levegő izzot, szinte lángolt körülöttük, majd halk nyőgésekkel adták egymás tudtára, hogy mindkettejüknek feledhetetlen volt ez a kis játék.

Fél órával később. Dilarra békésen aludt Marcus karjaiban. Sebei teljesen begyógyultak, ami nagyban köszönhető volt a vámpírnak is. Marcus a lányt figyelte, szerette őt, de épp annyira szeretett kínozni is, mint örömet szerezni, ezt el kellett fogadnia Dilarrának, aki- bármit is mondott- eltűrt egy kis szenvedést az ilyen gyönyörökért cserébe. Marcus elégedetten ölelte át a kis boszorkát:

-Látod kicsi lány, én épp ezért szeretlek – suttogta, majd ő is álomba merült, karjaiban tartva Dilarrát…